Ezen a gondolaton akaratlanul is elmosolyodtam. Nagyon halványan, nagyon óvatosan, mert nem szerettem volna, hogy bárki vidámnak lásson. Az a nap nem volt vidám. De Lee Jin Ha... oh, őt ezzel a szóval tudnám a legjobban jellemezni. Mindig nevetett, mosolygott, a szemében pajkos játékosság csillogott, miközben a jövőbe meredve mesélt az álmairól, miszerint beutazza az egész világot- noha tudta, hogy nincs jövője.
- Ah.. Byung Joo, indulunk- motyogta alig hallgatóan a mellettem lehajtott fejjel elsuhanó Sang Won. Nyeltem egy nagyot, majd egy utolsó pillantást vetve az öltönyömre fordultam ki én is az ajtón, hogy kövessem csapatunk legfiatalabb tagját a lakás előtt várakozó kisbuszhoz.
Néma csendben ültük végig mind a tízen a temetőig tartó utat, egyedül Sang Gyun halk szipogása adott némi zajt. Mindannyiunkat hirtelen ért hír, felfogni sem tudtuk, hogy mit veszítettünk el- nem hogy feldolgozni. Lee Jin Ha a csapatunk koordinátora volt, és az együtt töltött idő alatt a barátunkká is vált. Kevés olyan kollégánk volt, akit mindannyian ugyan úgy szerettünk volna, de Ő közéjük tartozott.
Soha nem panaszkodott arra, hogy fájna neki valami, soha egy rossz szót nem szólt senkiről, ha köztünk adódott konfliktus, maga járt utána, hogy mi szította a viszályt. Békeszerető volt, aki a lelkét is beleadta abba, hogy Nekünk jó legyen. Istenem... egyikőnknek sem tűnt fel, beteg. Hogy haldoklik!
Ökölbe a szorult a kezem, és éreztem, hogy szemem sarkából reggel óta kikívánkozó könnycsepp utat tör magának, és végigszánkázva az arcomon forrón beleég a bőrömbe.
- Ya! B-joo- kapott a szájához a mellettem ülő legjobb barátom, amint meghallotta, hogy én is szipogásba kezdek. Két kezével megfogta arcomat, és szembefordította magával. Az ő szeme is vörös volt, könnyáztatott, ám eddig egyszer sem láttam sírni.
- Ő sem szeretné, hogy miatta sírj- suttogta alig hallhatóan, szinte csak tátogva. Bólogatva haraptam be a szám szélét, és szegtem hátra a fejem, ugyanis egy újabb adag sós lé gurult le az arcomon. Nem tudtam visszatartani tovább. Annyira elviselhetetlen volt a fájdalom, a szívemben tátongó űr, amit maga után hagyott, hogy a könnyeim megállás nélkül követték egymást. Hansol hiába csitítgatott, a sírásom csakhamar átváltozott zokogássá, és éreztem, hogy ez még nem a vége. Közel sem.
Reszketve húztam magamhoz barátom, és akár egy kisgyerek, úgy kapaszkodtam meg hófehér ingébe. Hallottam, hogy a többiek is eleresztik magukat, és nem foglalkoznak tovább a könnyeik visszatartásával. Hansol bírta a legtovább. Gyengéden simogatta a fejem, miközben én összegyűrtem a szépen kivasalt ruhát. Percek múlva azonban éreztem, hogy az ő teste is rázkódni kezd, hogy az ujjai elengednek a hajamban, és a kesztyűtartóban kezdenek zsebkendő után keresni.
"- Sziasztok, Lee Jin Ha vagyok. 24 éves múltam, és nagyon várom már a közös munkát!"
Aranyos nevetőráncaiba már az első találkozásunkkor beleszerettem. Ellágyult a szívem, hogy egy ilyen kicsi, törékeny nő mennyi szeretetet képes adni. Soha nem kapott ennyit. A szülei kiskorában meghaltak, egy lepukkant gyerekotthonban nőtt fel. Szeretet nélkül. Támogatás nélkül. Soha, senki nem mondta neki, hogy mennyire ügyes, amiért ismét kitűnő volt az iskolában. Soha, senki nem dicsérte meg a nevelőintézeti karácsonyi műsor megszervezéséért. Ő azonban mégis mindig velünk volt. Az összes ének -és táncpróbán, még ha az ő munkaidején kívül is estek.
"- Kim Byung Joo... ej-ej-ej- csóválta a fejét, majd kibontotta a terem sarkában lévő vizes csomagot, és felém gurított egy üveget- Idd meg. Az egészet. Meríts belőle erőt, és kezdd el újra. Ez a víz valaha egy patakban csordogált. A patak sosem tudhatja, hogy válhat- e belőle folyó. Keresztezhetik útját kidőlt fák, gátak, erőművek... sosem lehet biztos abban, hogy egyszer sikerül elérnie a Han-t- közelebb jött hozzám, és óvatosan elmosolyodott- Én viszont tudom, hogy te el fogod érni azt a folyót."
Szerettem az összefüggéstelen metaforáit, amelyekben mindig annyi támogatás volt, hogy a lankadó önbizalmam fellendítse. Nem engedte, hogy akár egy perce is meginogjon a magunkba vetett hitünk. Ezt tartotta a világon a legfontosabbnak. Megértem, hogy miért.
- Srácok...- szólalt meg az indulás óta először emberi hangon Sang Do- Megjöttünk- fejével a szöuli nemzeti temető bejáratára bökött. Kipréseltem egy utolsó könnycseppet, majd elengedve Hansol ruháját egy "bocsánatot" motyogva a tönkrement inge miatt megtöröltem a szemem, és kiszálltam a kisbuszból.
A tüdőmben rekedt a levegő, amint a napfény segítségével megláttam a többieket. Vérben ázott szemek, könnyektől tocsogó arcok, és olyan szomorú tekintetek, hogy ha Jin Ha látná, amiért ezt váltotta ki belőlünk, biztos megijedne, és szégyellné magát. Nem szerette, ha körülötte forog a világ. A háttérben maradva támogatott minket, de akárhányszor hívtuk, mindig visszautasította a rivaldafényt. Azt mondta, az a mi pillanatunk, az a mi megérdemelt helyünk, neki nincs helye ott. Pedig mennyire, de mennyire lett volna helye. Nélküle üres, érzelemmentes bábok lettünk volna, akik csak mások miatt erőltetik magukra a műmosolyt.
"- Hyung!- kiabált rám Ji Ho a folyosón. Ijedten fordultam meg, és tettem kezem a mellkasomra, hátha ezzel le tudom nyugtatni a vad vágtába kezdett szívem- Izé... nem láttad Jin Ha-t? Azt mondta, meghallgatja az új dalszöveget, amit írtam, de nem jött be a megbeszélt időre- lopva pillantott le a kezében görcsösen szorongatott telefonjára.
- Aa... nem, nem láttam- csóváltam meg a fejem."
És tovább mentem. Nem firtattam, mi történt vele, nem hívtam fel, nem jártam utána, hogy hol volt. Önző módon úgy gondoltam, hogy nem az én gondom, tehát nem foglalkozok vele. Másnap azonban, amikor Yoon Cheol érdeklődött nálam a holléte felől, gyanússá vált a dolog. Ha elment valahová, mindig szólt. Soha nem tapasztaltuk még, hogy két napig ne adjon semmi jelet magára. Egyszerre volt aggasztó, és rémisztő. A többi staffos pusmogásából hallottam, hogy kórházban van. Valami kontroll- ra kellett mennie, de bent tartották.
Fogalmam sem volt, mi ez az egész, mivel eddig egy szót sem ejtett arról, hogy beteg lenne. Amikor beavattam a többieket a hallottakba, azzal a naiv teóriával hitegettük magukat napokig, hogy biztos laktóz érzékeny, és valami olyan ételt evett, ami előhozta az allergiáját. Utólag visszagondolva szörnyen melléfogtunk ezzel. Istenem... ha csak egy mezei allergia lett volna.
Egy hétig bírtam a tudatlanságban élni, muszáj voltam tudni, mi történt a mi kedves Jin Ha- nkal. Megkérdeztem az egyik, irodában dolgozó nőt, hogy mit tud róla. Ő kezeli az alkalmazottak papírjait, így tudnia kell valamit arról, hogy miért nincs már bent az egyik dolgozó egy hete- gondoltam akkor.
"- Omo! Te nem is tudod?- sütötte le a szemét a nő.
- Balesete volt? Eltört valamije? Netalán...- hangom megremegett, egész testemen eluralkodott a pánik- Kómában van?
A nő nem felelt. Szomorúan vette fel velem megint a szemkontaktust, és óvatosan megcsóválta fejét. Rosszabb. Sokkal rosszabb dolog történt vele. Olyan, ami az összes balesetnél rémesebb, és fájdalmasabb."
Magam elé bámulva álltam a hófehér csempével kirakott ravatalozó teremben. Az emelvényen álló törékeny koporsót alig lehetett látni az Őt elfedő koszorúktól. Mindenki itt volt. Az összes kollégánk, kezdve a takarítótól, a gyakornokokon át a cég vezetőségéig. Nem volt ember a földön, akinek a szívébe ne lopta volna be magát.
A mellettem hirtelen felbukkanó Hansol alakja zökkentett ki a gondolkozásból, aki a kezembe nyomott egy fehér szegfűt. Ez volt a kedvenc virága- noha kis hazánkban nem igazán nő.
Szépen lassan mind a tízen körbeálltuk a ravatalt, udvariatlanul magunk mögé utasítva ezzel a temetésen részt vevő női tagokat. Megértették. Hozzánk állt a legközelebb, velünk volt a nap szinte minden percében- és mi mégsem vettük észre időben, hogy mekkora a baj!
"- Leu...leukémia?- akadt el a szavam egy pillanatra. A főorvos nagyot sóhajtva bólintott, és a kezembe nyomta a leletet.
- Két éve diagnosztizáltuk nála. Sajnos nem időben. Nézze...- fordult hátra a kórházi ágyon fekvő, alvó Jin Ha- hoz- Ő tudta, hogy nincs sok ideje. Nagyon erős lány...- óvatlan mosolyától felfordult a gyomrom. Hogy képes ezt velünk így közölni? Azt, hogy meg fog halni?
- Mikor ébred fel?- szólásra nyitottam a szám, ám a helyzetet leggyorsabban realizáló Se Hyuk vette át a szót.
Az orvos megcsóválta a fejét, és szomorúan vakarta meg a homlokát.
- Felemésztette őt a kór. Amikor bejött, mind azt hittük, hogy még azon az éjszakán távozik. De ő azt mondta, addig tartja magát, ameddig el nem éri a folyót- homlokát ráncolva nézett végig rajtunk, hátha mi értjük Jin Ha rejtett utalását.
Beharaptam a szám, és kikerülve a doktort sétáltam a haldokló lány felé. Rám várt."
Pap nélküli szertartás volt. Néma csöndben emlékeztünk Rá, arra, hogy milyen volt akkor, amikor még élt. Amikor még őszintén nevetett, amikor nekünk adott támaszt, noha neki lett volna rá szüksége. Rákos volt, és mégis a mi lelkünkre vigyázott. Tudta, hogy meg fog halni, de mindig mosolyogva reagálta le, amikor ezzel a szóval viccelődtünk egymással.
Végakaratot is írt. Azt kérte, a szülei mellé temessék, de ne vonuljon el odáig a gyászmenet. Nem akarja, hogy lássuk, amint a testét belepi a föld, és elnyeli a hideg sötétség. Emlékezzünk rá úgy, mint ahogy megismertük. Egy életvidám, boldog lányra, aki nem akart fájdalmat okozni nekünk.
Lee Jin Ha, én ígérem, hogy így fogok rád emlékezni
- 2016.09.02
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése