- One -

Jongdae:

Nagyot kortyoltam a hűtőből frissen kivett ásványvízből, majd szomjúságomat eloltva tettem a poharat a sminkes asztalra. A felállított pavilonban néhány staffos lézengett rajtam kívül, a rendező a menedzserekkel együtt bújt el a kíváncsi szemek elől, So Eun pedig... fogalmam sem volt, hova ment, miután végre szünetet kiáltottak. 

 Bár a sorozat felépítése, és gondolatmenet valóban izgalmas, és nézőcsalogató... valahogy annyira nyakatekert az összes forgatás, hogy minden nap csak beájulok az ágyba- így pedig lehetetlen találkoznom a legjobb barátommal, aki végre megint az országban van. 

 - Min elmélkedsz ennyire?- ült le mellém So Eun egy hatalmas sóhaj kíséretében. Lehunyta a szemét, fejét hátrahajtotta, kezeivel pedig legyezni kezdte magát. Nyár lévén őrjítően meleg volt, és a rengetek szabadtéri jelenet miatt nem úsztuk meg a napon való állást. 

 - Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire rossz lesz- vallottam be. So Eun elmosolyodott, de továbbra is csukva tartotta szemeit.

 - A rajongóidnak tetszeni fog. És ez a legfontosabb, nem?- nem válaszoltam semmit, csak megpaskoltam az asztalt, és felálltam. Kedvelem noonat, mint munkatárs, de néha annyira ellenkeznek a nézeteink, hogy inkább nem reagálok rá, mert félő, hogy megbántom. 

 Nyilván fontosak a rajongóim, hiszen nekik is köszönhetem, hogy most itt tartok. De ha egy, a közmédiában közzétett, bármikor megnézhető tartalomról van szó... a saját hírnevem áll mindenek előtt. Ez az első főszerepem egy ilyen nagyléptékű sorozatban, egy ilyen híres színésznővel az oldalamon- de ha elszúrják a felvételeket, a karrieremnek befellegzett. Igen... ez az én önző, és a legjobb barátom által 'nemnormális' elméletem. 

 - Jongdae! Egy pillanatra- bukkant fel a menedzserem a sátorban, és intett, hogy menjünk egy kellemesen berendezett, viszonylag csendes sarokba. 

 - Meddig tart ma a forgatás? Nekem senki nem mond semmit, pedig most már muszáj lenne találkoznom Yi Xing. el...- kezdtem volna háborogni, de csak megcsóválta a fejét.

 - Incheonba kell mennem. Te hazamész most, és rendet raksz, mert láttam reggel, hogy mi van ott- szemét forgatva emelte rám a tekintetét- Túl sok fenyegetést kaptál mostanában, és a múltkori támadás után már nem merünk semmit a véletlenre bízni.

 - Merünk?- vágtam a szavába- Te, Lee menedzser... és még ki?

 - A személyi testőrödért megyek a reptérre. Amerikából jön, tökéletesen képzett, és... a francba, teljesen el fogok késni- pillantott az órájára, majd felpattant a fotelből, amiben erre a két percre helyezkedett el- A rendezővel megbeszéltem mindent! Később találkozunk!- reagálni se hagyott időt, Lee Heo Bin, az én egyetlen, és drága menedzserem magamra hagyott. Mindig ezt csinálja... esélyem sincs ellenkezni, vagy egyáltalán felfogni az utasításait, ő már el is tűnik a színről. Így hát puffogva kicsit, de burkoltan leplezve egy kis örömöt otthagytam a forgatás külvárosi helyszínét, és bepattanva fekete sportkocsimba a gázra tapostam, és hazafele vettem az irányt. 

Bo Rea

Utoljára 14 éve repültem Koreába. Anyám a legdrágább légitársaságot választotta, ahol az első osztályon utaztunk. Elég nagy voltam már akkor, hogy megkérdezzem magamtól, vajon honnan van ennyi pénzünk anya pincérnői állásából. Azóta azonban sok víz lefolyt már a Han- folyón (gondolom ezt a hasonlatot használják a szöuliak), én pedig a fényűző luxus helyett inkább a turista osztályt választottam. A főnököm felajánlotta, hogy nyomtat nekem koreai nyelvleckéket az útra, hogy ezzel kicsit feleleveníthetném a nyelvtudásom- de udvariasan tájékoztattam, hogy nem felejtettem el anyanyelvem. 

 Próbáltam pozitívan hozzáállni az egész úthoz, és a munkához, de mindig eszembe jutott, hogy ez az föld, ami elvette tőlem a szüleimet.

 - Ez nem a magánéleted. Kim Jong Dae menedzserét kell megtalálnod, nem pedig mást!- szidtam magam fejben, hátam mögött a kis fekete bőröndömet húzva, és vadul pásztázva a tömeget, hátha megtalálom a sok öltönyös fazon között Lee Heo Bin-t. Azt hittem nehezebb dolgom lesz, de amikor megpillantottam a tömeg felett egy hatalmas fehér táblát, rajta a nevemmel- azonnal tudtam, hogy az indiszkréció tetejével hozott össze a sors. Megigazítottam hát magamon szintén fekete nadrágkosztümömet, és egyenes háttal, tekintélyt parancsoló kisugárzással lépkedtem a felém vadul kalimpáló férfi felé. 

 - Choi Bo Rea- búgtam magabiztosan, miközben meghajoltam. Furcsa ázsiai szokás, amiben alig volt részem eddig, de úgy tűnt, a menedzsert sikerült lenyűgöznöm, mivel az illőnél (gondolom nem szoktak 90 fokos szögben meghajolni a férfiak egy fiatalabb nő előtt) jóval mélyebbre hajolt.

 - Lee Heo Bin- mondta, miután felállt- Az autó kint vár. Út közben mindent megbeszélhetünk- mosolygott rám, majd -udvariasan- kivette a kezemből a bőröndöm, és az automata ajtó felé húzta.  

 Nem kell mondanom, egy árva szót nem beszéltünk a kocsiban. Csöndben ámultam a várost az ablakon kinézve, a menedzser pedig a telefonján nyomkodott valamit. Valami eddig nem tapasztalt érzés telepedett rám a lakóházak alatt elsuhanva- amiről nem tudtam megállapítani, hogy jó- e, vagy nem.
 Az autó halkan fékezett le egy modern, legalább 20 emeletes ház előtt. Kiszállásomat követően a menedzser intett, hogy a bőröndjeimet majd a sofőr felviszi, én csak menjek utána. Nem kellett volna meglepődnöm a 16-ik emeleten lévő lakásba lépve- egyrészt, mivel az én szerény New york- i lakásom sem éppen tartozott a selejt kategóriába, másrészt viszont nem egy baráti látogatáson vagyok- de  fényűzésnek rendesen kitett, otthonosan berendezett lakás egyszerűen kihozta belőlem.

 Mindenhol a sötét szín dominált, amiből egyértelműen ki lehetett következtetni, hogy az ügyfelem egyedül él- legalább is nő nélkül. Az előszobában levettem a cipőm, és belebújtam egy előre kikészített fekete mamuszba.

Nappali 

 - Üljön le, Bo Rea- intett a menedzser a nappaliba lépve a sötétbarna fotelekre mutatva- Egy pillanat és jövünk- vicsorgott rám bocsánatkérően. Úgy tettem, ahogy kérte (vagy inkább utasította), és alaposabban szemügyre vettem a helyiséget. Ez a lakás legforgalmasabb pontja, minden vendég Ide lép be először- ez előszobától eltekintve persze. Tökéletes terep ez a térfigyelő kameráknak. Nem áll szándékomban azonnal bepoloskázni a lakást, de félő, hogy előbb- utóbb sort kell majd erre is kerítenem. 

 - Khm...- törte meg elmélkedésem csendjét egy férfi, aki határozottan nem Lee menedzser volt. Fehér inget és fekete zakót viselt, sötétbarnára festett haja tökéletesen be volt állítva. Éles arccsontja megkeményítette ugyan az arcát, de kisimult (tökéletes) bőre, és kíváncsian csillogó szeme ártalmatlanná varázsolta.

 - Ah!- álltam fel a pár másodperces elemzés után- Choi Bo Rea vagyok!- tettem pár lépést felé, majd meghajoltam. 

 - Kim Jong Dae- biccentett- A menedzser nem szokott gyakornokokat hozni... vagy talán a testőrömet kíséri? Testőr... hogy fajulhatott idáig ez az egész?- nevetett fel kínosan. 

 - Tulajdonképpen- kezdtem volna, de Jong Dae mögött megjelenő Lee Heo Bin vigyorogva bökte oldalba őt. 

 - Látom már találkoztatok- csapta össze a tenyerét, és a bejárat felé vette az irányt, ahova közben a sofőr meghozta a bőröndöm- Hát akkor... én  megyek is. Ha bármi történik, hívjatok!- tette kezét a füléhez telefont imitálva, és a saját, egyáltalán nem vicces poénján elszórakozva hagyta el a lakást. A bejárati ajtó kattanása szinte visszhangszerűen csapódott vissza a falakon.

 Kínos csend telepedett közénk, és mivel tudtam, hogy nem Ő lesz az, aki megtöri ezt, magabiztosan kihúztam magam, és az előszoba felé bökve nyitottam szólásra a szám.

 - Ugye jól látom, hogy nem kapok szolgálati lakást?- újabb hosszú másodpercek teltek el, melyek alatt Kim Jong Dae alaposan megtanulmányozta az arcom. Szemtelen voltam vele szemben, hiszen ő volt kettőnk közül az idősebb, és a férfi. Amerikában soha nem tett senki különbséget a nemek között, de tudtam, hogy Itt ez a legfontosabb dolog. Én pedig szörnyen elbaltáztam.

 - A folyosó végén, jobbra- szólalt meg végül rekedtesen, és hátat fordítva eltűnt a szemem elől.