Red Velvet with Ice Cream Cake? (OS with RV Yeri, Joy & Wendy)

 Nyűgösen tápászkodtam fel pihe-puha takaróim közül, és a kedvenc, ekrü színű takaróm magam köré terítve caplattam ki az előszobába. A fogason lógó táskában kotorásztam a kulcsomat keresve, amikor hívatlak látogatóm újra ráhasalt a csengőre. Aprót ugrottam a hirtelen ért hangos rikoltás után, majd bosszúsan indultam meg a zár felé, kezemben a kulcscsomóval.
 - Aish... Mégis mit képzeltek, hogy hajnalok hajnalán zaklatjátok az embert?- morogtam halkan, miközben félreálltam az útból, hogy a kedves barátaim birtokukba vehessék a lakásom.
 - Egy hete betegszabadságon vagy, sehova nem mozdulsz ki velünk, és a szomszédok se láttak nagyon mászkálni a lépcsőházban- magyarázta a csapatunk legidősebb tagja, Son Seung Wan (vagy ahogy a munkahelyén hívják, Wendy), miközben magasszárú csizmájából kibújva fél kézzel a falat támasztotta.
 - Így van Yeri', elég a depiből, nem hagyjuk, hogy így elrontsa a mi mindig mosolygós barátunkat az a szemét gazfickó- karolta át a vállam Soo Young. Vagy Joy. Ő is szereti, ha amerikai neve van.
 Igen, egy hete történt, hogy az életem szerelmének hitt személy ellökött magától. Hogy rajtakaptam őket a legjobb barátnőmnek hitt emberrel. Én komolyan abban a hitben éltem, hogy vele fogom leélni az életem. Hogy elvesz feleségül, lesz két csodás kislányunk, és idős korunkra kiköltözünk a Jejura, messze a városi szennytől. De amilyen naiv voltam, és nem vettem észre a kettejük árulkodó jeleit, megérdemeltnek éreztem a sorsom. Az én hibám volt, hogy ilyen vége lett.
 - Kim Yerim! Ya!- csettintett a fülembe Wendy- Irány a fürdő, mosakodj le! Elég szagos vagy, mit ne mondjak- hajolt közelebb hozzám fintorogva, mire egy gúnyost mosolyt eleresztve toltam el a fejét- Sok a dolgunk ma, szóval iparkodj- kacsintott, majd karon ragadva Soo Young- ot bemasíroztak a szobámba. Hangos szitkozódás, köhögés, és prüszkölés hallatszott bentről, amire a lányok nyilván rájátszottak. Amióta az ágyam ölelő biztonságába menekültem, nem szellőztettem a szobát, nem vittem ki a szennyest (nem mintha annyiszor átöltöztem volna), és az igen jelentős mennyiségű papírzsebkendő halom a földön sem került még exportálásra.
 Magam mögött bezárva kicsiny fürdőszobám ajtaját, lehámoztam magamról a takarót, és a valóban nem túl nőies szagokat árasztó pizsomámat, majd megengedtem a zuhanyban a vizet. A tükör előtt állva akaratlanul is elmosolyodtam a saját szerencsémen.
 Nem voltam csúnya. Nem vagyok csúnya.
Ez nem indok ahhoz, hogy valaki félre lépjen. Csakis a saját lelki gyengesége vezethet oda valakit, hogy az őt szerető személy ellen ilyen megbocsáthatatlan hibát vétsen. Micsoda mázli, hogy "ilyen hamar" rájöttem, és nem évek múlva kellett eltakarnom a közös gyermekünk szemét, aki véletlenül nyit be a papa irodájába. Szerettem. A lelkem egy nagyon apró, halvány része még mindig hitt benne, hogy visszafogadom, de az agyam tudta, hogy mi a helyes. Szép volt, amíg vele voltam. Boldog voltam, és szerelmes magába a rózsaszín felhőbe. Kényeztettek, támogattak, éreztették velem, hogy fontos vagyok- határozottan ő volt az első férfi az életemben, aki mellett igazán felszabadultan érezhettem magam.
 - Basszus Yeri', nem tudtam hogy van egy ilyen undorító oldalad is- hallottam meg ekkor Joy hangját- Beengednél? Összeszedtem a ruhákat a földről, mindegyikre ráfér már a mosás- megrántotta a kilincset, de amint konstatálta, hogy be van zárva, egy halk sóhajt eleresztve húzódott hátrébb.
 - Unnie!- kiáltottam ki, miközben kezem a közben felmelegedett víz alá raktam- Kinyitom az ajtót, de várd meg, amíg beállok a zuhany alá, jó?- válasz nem érkezett, így hát egyik lábammal a fülkében maradtam, és egy komplett spárgát lenyomva az egyébként még mindig nem túl tágas helyiségben nyújtóztam az ajtó felé, hogy aztán elfordíthassam a kulcsot a zárban.
 - Ya! Jöhetsz!- még épp időben toltam el magam előtt homályosított üveget. Soo Young gúnyosan kuncogva a szokásos "szerinted  nem tudom hogy néz ki a női test?" kérdés kíséretében berakta a szennyest a mosógép fölött lógó hálóba. Mind a ketten úgy mozogtak a lakásomban, mintha nekik is ez nyújtana otthont. Nem is kívánhat az ember náluk jobb barátokat. A boldog pillanataimban támogatnak, ha viszont baj van, azonnal fölkaparnak a földről. Vagyis nem azonnal, egy hét gyászidőt azért hagytak.
 A lehető leggyorsabban tusoltam le, a hajammal sem vártam meg, hogy hasson a sampon ereje- összekeverve a balzsammal- együtt vittem fel mindent a szőkére festett koronámra. Alig tíz perccel azután, hogy Soo Young házvezetőnő módjára kihozta a piszkos ruhát a szomámból, a hófehér köntösömbe bújva, fejemen egy szintén ilyen színű törölközővel suhantam át a nappalin, egyenesen a bánatbarlangomba.
 - Azta- ámultam el egy pillanatra. A lányok hihetetlen rendet varázsoltak. Az ágyam szépen be volt vetve, a sarokban egy méretes szemeteszsáknyi zsebkendő állt, és a széthúzott függönyön túl, a szélesre tárt ablakokon beáramló friss oxigén pedig új reményekkel töltött el. Élveznem kell az életet, mielőtt meggondolatlanul elkötelezném magam.
 - Meddig akarsz még az ajtóban állni? - paskolta meg a sminkasztalom előtti széket Wendy- Szerinted vicceltem, amikor azt mondtam, sok a dolgunk ma? Ilyen tempóval le fogjuk késni a könyvklub aucióját- Soo Young segítségével lenyomtak a székbe, így esélyem sem volt hálálkodni. Szörnyen rég óta el akartam menni egy aukcióra, de a hétköznap délelőtt egy dolgozó embernek nem éppen alkalmas régi (Joy szerint unalmas, és felesleges) könyvekre licitálni. Hármunk közül egyedül én vagyok a papírformájú olvasnivalók szerelmese- míg Seung Wan a filmekért és sorozatokért rajong, Soo Young pedig inkább koncertekre jár.
 - Komolyan eljöttök velem? Ezt... ezt el se hiszem. Tudjátok, milyen ré...- Joy nagyot koppintott a számra a púderecsettel, mire azonnal elhallgattam.
 - Még ne hálálkodj szókirálynő. Néha a csönd jobban segít- kacsintott rám a tükörből, majd miután óvatosan bólintottam, jelezvén, hogy megértettem a szolid utalást, Wendyvel alig feltűnően pacsiztak össze.
 És ezek után tényleg nem nyitottam ki többet a szám. A lányok mindent beleadtak, hogy a lehető legrövidebb idő alatt varázsoljanak nekem emberi arcot- és hajat, mivel megszárítani nem tudtam. Bő negyed óra, és el is készültem. Seung Wan előhalászott a táskájából egy zakcsót, majd felém nyújtva intett, hogy vegyem fel a benne lévő ruhákat. Mivel fehérneműt már a fürdőben magamra húztam, nem fordítottam az ajtó irányába a lányokat, de így is elég kényelmetlen volt, hogy látták a fekete csipkés melltartóm. Igazából csak Joy eszelős nézése idegesített, mindig azzal a fura tekintettel bámult rám, ha nem viseltem sok ruhát. Imádott a szégyenlősségemmel cukkolni.
 - Ya! Ezt mikor vetted?- emeltem ki a zacskóból egy púderrózsaszín ruhát Wendy felé fordulva. Semmi extra nem volt rajta, de mégis... annyira az én stílusom volt, hogy egy divattervező sem tudott volna jobbat szabni rám.
 - Gondoltam jól fog illeni ehhhhhez- nyomta meg a "h" betűt, miközben nyakig elmerült a szekrényemben- a pulcsihoz- és büszkén a kezembe nyomta őket.
 Igaza volt. Tényleg jól néztem ki. És nem csak a ruha miatt gondoltam így, felvillanyzott a tudat, hogy azt csinálhatok, amit akarok. Hogy a legjobb barátaimmal lehetek. Hogy végre először úgy éreztem, a lelkem is képes elszakadni tőle.

 Bezártam magunk mögött szerény lakásom ajtaját, majd a lift beugróját kikerülve trappoltunk le a földszintre, ahol aztán Joy előre vetette magát, és vállával nyitotta ki a tömör üvegajtót. Amint a szabadba ért, azonnal kotorászni kezdett a zsebében, és amint megtalálta amit keresett, boldogan dugta a szájába azt, és a farzsebében tárolt öngyújtóval meggyújtotta azt. Csak ő a nikotinfüggő közülünk, és bár már rengetegszer próbáltuk leszoktatni erről a káros szokásról, mindig visszatalált a cigarettához. Azt mondta, ez nyugtatja meg, segít neki levezetni a stresszt, amiből jó sok juthatott neki, tekintve, hogy az élete maga egy rohanás.
 Egy helyi bárt vett át a bátyjától, amíg ő a két éves kötelező katonai szolgálatait teljesíti. Hétvégente ő szokott zenélni a barátaikkal kikapcsolódni vágyó betérőknek, és mivel néhányszor mi is betértünk már meghallgatni őt, azt kell mondanom, megértem, miért van törzsvendége. Park Soo Young nem csak hogy gyönyörű, okos, és humoros, de még egy olyan isteni tehetséget is kapott, mint a zene. A férfiak olvadnak utána, de mivel se veled- se nélküled kapcsolatban él egy szintész zenész lélekkel, akit néha meghív fellépni, mindig elutasítja a felkéréseket. Joy és Hongki kapcsolata irigylésre méltó. A közös szenvedélyüknek hála találkoztak, és bár nincs olyan hét, hogy ne vesznének össze, ez is tartja őket együtt. Legalább úgy odavannak egymásért, mint a zenéért.
 Wendy emellett minden este moziba jár, a legkésőbbi vetítésre, amikor már senki nem megy filmet nézni. Olyan úgy érzi, övé az egész film, és a színészek neki játszanak. Mindig felírja, hogy ő mit csinált volna máshogy az előadás "stábos" részét illetően. Son Seun Wan feltörekvő rendező és producer, és az egyik legfőbb elve, miszerint "a nagyoktól tanulni nem szégyen" miatt minden, Koreában moziba kerülő filmet meg kell néznie, hogy fejlessze magát. Szeretem, hogy mindig pozitívan áll a dolgokhoz, és sosem panaszkodik, amikor megint visszautasították az egyik filmjavaslatát. Folyton próbálkozik, nem adja fel, és a végsőkig kitart saját maga, és a számára fontos személyek mellett. Ezért is lepett meg annyira, amikor ő jelentette ki határozottan a tényt, hogy baráti körünk egykori (egyheti) negyedik tagja többé nem a barátunk. A tette, miszerint viszonyba lépett az egyikőnk párjával megbocsáthatatlan, és gusztustalan.
 Vicces, hogy én voltam az, aki egyáltalán nem haragszom rájuk. Fáj, persze. A szívem majd' kettéhasad, és még mindig beleremeg a gyomrom, ha arra a pillanatra gondolok, amikor megláttam őket. De ha nem vele lép kapom rajta, akkor majd egy másik nőt fogok találni a közös ágyunkban. Legyenek boldogok, őszintén ezt kívánom. Sokkal jobban illik jóképű stylist- hoz a csinos modell, mint egy újságíró.
 - Halo! Kim Yerim, itt vagy?- lóbálta meg előttem a kezét Joy, mire ijedten ráztam meg a fejem.
 - Kicsit elkalandoztam- húztam be a nyakam- Hol vagyunk?- néztem körül. Határozottan a könyvklub bejáratával szemben álltunk, de a hatalmas "zárva" tábla, ami az ajtón lógott eléggé megkérdőjelezte a földrajzi tudásom.
 - Úgy tűnik, ma nem lesz aukció- túrt a hajába Seung Wan- Sajnálom Yeri. Tényleg nem tudtam, hogy ez lesz- csóválta meg a fejét, majd a hirtelen jött aggodalom az arcán átváltozott ravasszá, és sejtelmesen Soo Youngra pillantott.
 - Arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz?- sóhajtott fel nevetve Joy, mire másik barátnőm izgatottan tapsolt egyet- Ez biztos tetszeni fog- vigyorodott el Soo Young, majd mind a ketten megragadták a karom, és maguk után húzva elhagytuk a hőn áhított könyvklubom.

 - Kim Young Ha- I have a Right to Destory Myself...ah- szűrtem ki egy enyhe nyögést a fogaim között, miközben azt a fantasztikus könyvet szorítottam magamhoz. Kim Young Ha korunk egyik legnagyobb irodalmi alakja, minden szava egy áhítat, és ezen az egy példányon kívül az összes kötetének boldog tulajdonosa voltam.
 - Látod, mondtam, hogy ez jó ötlet lesz- bökte oldalba Soo Young Wendyt, miközben száját rágcsálva felém bökött- Ez a nő egy igazi könyvkukac, ugye Yeri'?- kérdezte nevetve, mire csak kiöltöttem rá a nyelvem. Igen, imádok szeretek olvasni, mi ezzel a baj? Bújjam inkább nap mint nap a szemre káros telefonom. Ugyan... így is eleget meresztem a pupillám az irodai monitor előtt.
 - Ya lányok! Ide nem megyünk be?- álltam meg egy cukrászda kirakata előtt. Mind a hárman édesszájúak voltunk, egyszerűen éltünk- haltunk a cukros nyalánkságokért, így érthető, hogy miért egyeztek bele rögtön.
 Az ajtó csilingelve nyílt ki, ezzel jelezve a bézs színűre festett helyiségben tartózkodó két vendégnek, és a pult mögött álló fiatal pincérfiúnak, hogy beléptünk. Seung Wan vezetésével elfoglaltunk az egyik ablak melletti asztalt, és vártuk, hogy valaki jöjjön felvenni a rendelést. Addig legalább szemügyre tudtam venni az apró üzletet. Stílusos, kissé talán vintage hangulatot tükrözött, kellemes motívumokkal a falon, és a térben terjengő lágy levendulaillattal. A hangszórókból halk, általam nem ismert zene szólt, de tökéletesen illett az itt uralkodó hangulathoz.
 - Ah, üdvözlöm önöket- állt meg az asztalunk mellett egy átlagos magasságú (najó, valójában egy igencsak alacsony) férfi- Sikerült választani? Vagy esetleg ajánljak én valamit?- idegesen kapkodta elő a jegyzetfüzetét és a tollát a zsebéből, és igyekezett izzadtságtól gyöngyöző orrán megtartani az onnan folyton lecsúszni akaró szemüvegét.
 " Jonghyun K."
Ez állt a lilás színű ingére tűzött névmutató táblára írva. Lesütött szemekkel mosolyogtam az ölembe. Jonghyunnak hívják a kedvenc főhősöm is Kim Young Ha egyik művéből.
 - A szokásosat, lányok?- nézett ránk Wendy, mire mind a ketten automatikusan bólintottunk egyet- Akkor két red velvet,- és egy fagyitorta lesz- mosolygott a fiúra.
 - Red Velvet with Ice Cream Cake- ismételte meg a rendelést angolul- Tökéletes választás. Máris hozom.

RIVER- ONE SHOT WITH TOPPDOGG

 Halál. Igazságtalannak mondjuk, amikor valakit idő előtt ragad magával a fekete köpenybe bújtatott, settenkedő, gonosz alak. Napokig zokogunk, és folyton feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon elég jók voltunk vele? Vajon megtettünk mindent, amit tudtunk? Nem késtünk el? Annyi lehetőségünk volt vele kedvesnek lenni, és mi mégis inkább elfordultunk?
 Ezen a gondolaton akaratlanul is elmosolyodtam. Nagyon halványan, nagyon óvatosan, mert nem szerettem volna, hogy bárki vidámnak lásson. Az a nap nem volt vidám. De Lee Jin Ha... oh, őt ezzel a szóval tudnám a legjobban jellemezni. Mindig nevetett, mosolygott, a szemében pajkos játékosság csillogott, miközben a jövőbe meredve mesélt az álmairól, miszerint beutazza az egész világot- noha tudta, hogy nincs jövője.
 - Ah.. Byung Joo, indulunk- motyogta alig hallgatóan a mellettem lehajtott fejjel elsuhanó Sang Won. Nyeltem egy nagyot, majd egy utolsó pillantást vetve az öltönyömre fordultam ki én is az ajtón, hogy kövessem csapatunk legfiatalabb tagját a lakás előtt várakozó kisbuszhoz.
 Néma csendben ültük végig mind a tízen a temetőig tartó utat, egyedül Sang Gyun halk szipogása adott némi zajt. Mindannyiunkat hirtelen ért hír, felfogni sem tudtuk, hogy mit veszítettünk el- nem hogy feldolgozni. Lee Jin Ha a csapatunk koordinátora volt, és az együtt töltött idő alatt a barátunkká is vált. Kevés olyan kollégánk volt, akit mindannyian ugyan úgy szerettünk volna, de Ő közéjük tartozott.
 Soha nem panaszkodott arra, hogy fájna neki valami, soha egy rossz szót nem szólt senkiről, ha köztünk adódott konfliktus, maga járt utána, hogy mi szította a viszályt. Békeszerető volt, aki a lelkét is beleadta abba, hogy Nekünk jó legyen. Istenem... egyikőnknek sem tűnt fel, beteg. Hogy haldoklik!
Ökölbe a szorult a kezem, és éreztem, hogy szemem sarkából reggel óta kikívánkozó könnycsepp utat tör magának, és végigszánkázva az arcomon forrón beleég a bőrömbe.
 - Ya! B-joo- kapott a szájához a mellettem ülő legjobb barátom, amint meghallotta, hogy én is szipogásba kezdek. Két kezével megfogta arcomat, és szembefordította magával. Az ő szeme is vörös volt, könnyáztatott, ám eddig egyszer sem láttam sírni.
 - Ő sem szeretné, hogy miatta sírj- suttogta alig hallhatóan, szinte csak tátogva. Bólogatva haraptam be a szám szélét, és szegtem hátra a fejem, ugyanis egy újabb adag sós lé gurult le az arcomon. Nem tudtam visszatartani tovább. Annyira elviselhetetlen volt a fájdalom, a szívemben tátongó űr, amit maga után hagyott, hogy a könnyeim megállás nélkül követték egymást. Hansol hiába csitítgatott, a sírásom csakhamar átváltozott zokogássá, és éreztem, hogy ez még nem a vége. Közel sem.
 Reszketve húztam magamhoz barátom, és akár egy kisgyerek, úgy kapaszkodtam meg hófehér ingébe. Hallottam, hogy a többiek is eleresztik magukat, és nem foglalkoznak tovább a könnyeik visszatartásával. Hansol bírta a legtovább. Gyengéden simogatta a fejem, miközben én összegyűrtem a szépen kivasalt ruhát. Percek múlva azonban éreztem, hogy az ő teste is rázkódni kezd, hogy az ujjai elengednek a hajamban, és a kesztyűtartóban kezdenek zsebkendő után keresni.

 "- Sziasztok, Lee Jin Ha vagyok. 24 éves múltam, és nagyon várom már a közös munkát!"

  Aranyos nevetőráncaiba már az első találkozásunkkor beleszerettem. Ellágyult a szívem, hogy egy ilyen kicsi, törékeny nő mennyi szeretetet képes adni. Soha nem kapott ennyit. A szülei kiskorában meghaltak, egy lepukkant gyerekotthonban nőtt fel. Szeretet nélkül. Támogatás nélkül. Soha, senki nem mondta neki, hogy mennyire ügyes, amiért ismét kitűnő volt az iskolában. Soha, senki nem dicsérte meg a nevelőintézeti karácsonyi műsor megszervezéséért. Ő azonban mégis mindig velünk volt. Az összes ének -és táncpróbán, még ha az ő munkaidején kívül is estek. 

"- Kim Byung Joo... ej-ej-ej- csóválta a fejét, majd kibontotta a terem sarkában lévő vizes csomagot, és felém gurított egy üveget- Idd meg. Az egészet. Meríts belőle erőt, és kezdd el újra. Ez a víz valaha egy patakban csordogált. A patak sosem tudhatja, hogy válhat- e belőle folyó. Keresztezhetik útját kidőlt fák, gátak, erőművek... sosem lehet biztos abban, hogy egyszer sikerül elérnie a Han-t- közelebb jött hozzám, és óvatosan elmosolyodott- Én viszont tudom, hogy te el fogod érni azt a folyót."

 Szerettem az összefüggéstelen metaforáit, amelyekben mindig annyi támogatás volt, hogy a lankadó önbizalmam fellendítse. Nem engedte, hogy akár egy perce is meginogjon a magunkba vetett hitünk. Ezt tartotta a világon a legfontosabbnak. Megértem, hogy miért. 

 - Srácok...- szólalt meg az indulás óta először emberi hangon Sang Do- Megjöttünk- fejével a szöuli nemzeti temető bejáratára bökött. Kipréseltem egy utolsó könnycseppet, majd elengedve Hansol ruháját egy "bocsánatot" motyogva a tönkrement inge miatt megtöröltem a szemem, és kiszálltam a kisbuszból. 

 A tüdőmben rekedt a levegő, amint a napfény segítségével megláttam a többieket. Vérben ázott szemek, könnyektől tocsogó arcok, és olyan szomorú tekintetek, hogy ha Jin Ha látná, amiért ezt váltotta ki belőlünk, biztos megijedne, és szégyellné magát. Nem szerette, ha körülötte forog a világ. A háttérben maradva támogatott minket, de akárhányszor hívtuk, mindig visszautasította a rivaldafényt. Azt mondta, az a mi pillanatunk, az a mi megérdemelt helyünk, neki nincs helye ott. Pedig mennyire, de mennyire lett volna helye. Nélküle üres, érzelemmentes bábok lettünk volna, akik csak mások miatt erőltetik magukra a műmosolyt. 

 "- Hyung!- kiabált rám Ji Ho a folyosón. Ijedten fordultam meg, és tettem kezem a mellkasomra, hátha ezzel le tudom nyugtatni a vad vágtába kezdett szívem- Izé... nem láttad Jin Ha-t? Azt mondta, meghallgatja az új dalszöveget, amit írtam, de nem jött be a megbeszélt időre- lopva pillantott le a kezében görcsösen szorongatott telefonjára. 

 - Aa... nem, nem láttam- csóváltam meg a fejem."

 És tovább mentem. Nem firtattam, mi történt vele, nem hívtam fel, nem jártam utána, hogy hol volt. Önző módon úgy gondoltam, hogy nem az én gondom, tehát nem foglalkozok vele. Másnap azonban, amikor Yoon Cheol érdeklődött nálam a holléte felől, gyanússá vált a dolog. Ha elment valahová, mindig szólt. Soha nem tapasztaltuk még, hogy két napig ne adjon semmi jelet magára. Egyszerre volt aggasztó, és rémisztő. A többi staffos pusmogásából hallottam, hogy kórházban van. Valami kontroll- ra kellett mennie, de bent tartották. 

 Fogalmam sem volt, mi ez az egész, mivel eddig egy szót sem ejtett arról, hogy beteg lenne. Amikor beavattam a többieket a hallottakba, azzal a naiv teóriával hitegettük magukat napokig, hogy biztos laktóz érzékeny, és valami olyan ételt evett, ami előhozta az allergiáját. Utólag visszagondolva szörnyen melléfogtunk ezzel. Istenem... ha csak egy mezei allergia lett volna.

 Egy hétig bírtam a tudatlanságban élni, muszáj voltam tudni, mi történt a mi kedves Jin Ha- nkal. Megkérdeztem az egyik, irodában dolgozó nőt, hogy mit tud róla. Ő kezeli az alkalmazottak papírjait, így tudnia kell valamit arról, hogy miért nincs már bent az egyik dolgozó egy hete- gondoltam akkor. 

"- Omo! Te nem is tudod?- sütötte le a szemét a nő.

  - Balesete volt? Eltört valamije? Netalán...- hangom megremegett, egész testemen eluralkodott a pánik- Kómában van? 

 A nő nem felelt. Szomorúan vette fel velem megint a szemkontaktust, és óvatosan megcsóválta fejét. Rosszabb. Sokkal rosszabb dolog történt vele. Olyan, ami az összes balesetnél rémesebb, és fájdalmasabb."

 Magam elé bámulva álltam a hófehér csempével kirakott ravatalozó teremben. Az emelvényen álló törékeny koporsót alig lehetett látni az Őt elfedő koszorúktól. Mindenki itt volt. Az összes kollégánk, kezdve a takarítótól, a gyakornokokon át a cég vezetőségéig. Nem volt ember a földön, akinek a szívébe ne lopta volna be magát. 

 A mellettem hirtelen felbukkanó Hansol alakja zökkentett ki a gondolkozásból, aki a kezembe nyomott egy fehér szegfűt. Ez volt a kedvenc virága- noha kis hazánkban nem igazán nő. 

 Szépen lassan mind a tízen körbeálltuk a ravatalt, udvariatlanul magunk mögé utasítva ezzel a temetésen részt vevő női tagokat. Megértették. Hozzánk állt a legközelebb, velünk volt a nap szinte minden percében- és mi mégsem vettük észre időben, hogy mekkora a baj!

 "- Leu...leukémia?- akadt el a szavam egy pillanatra. A főorvos nagyot sóhajtva bólintott, és a kezembe nyomta a leletet. 

  - Két éve diagnosztizáltuk nála. Sajnos nem időben. Nézze...- fordult hátra a kórházi ágyon fekvő, alvó Jin Ha- hoz- Ő tudta, hogy nincs sok ideje. Nagyon erős lány...- óvatlan mosolyától felfordult a gyomrom. Hogy képes ezt velünk így közölni? Azt, hogy meg fog halni?

  - Mikor ébred fel?- szólásra nyitottam a szám, ám a helyzetet leggyorsabban realizáló Se Hyuk vette át a szót. 

Az orvos megcsóválta a fejét, és szomorúan vakarta meg a homlokát.

  - Felemésztette őt a kór. Amikor bejött, mind azt hittük, hogy még azon az éjszakán távozik. De ő azt mondta, addig tartja magát, ameddig el nem éri a folyót- homlokát ráncolva nézett végig rajtunk, hátha mi értjük Jin Ha rejtett utalását. 

Beharaptam a szám, és kikerülve a doktort sétáltam a haldokló lány felé. Rám várt."

 Pap nélküli szertartás volt. Néma csöndben emlékeztünk Rá, arra, hogy milyen volt akkor, amikor még élt. Amikor még őszintén nevetett, amikor nekünk adott támaszt, noha neki lett volna rá szüksége. Rákos volt, és mégis a mi lelkünkre vigyázott. Tudta, hogy meg fog halni, de mindig mosolyogva reagálta le, amikor ezzel a szóval viccelődtünk egymással. 

 Végakaratot is írt. Azt kérte, a szülei mellé temessék, de ne vonuljon el odáig a gyászmenet. Nem akarja, hogy lássuk, amint a testét belepi a föld, és elnyeli a hideg sötétség. Emlékezzünk rá úgy, mint ahogy megismertük. Egy életvidám, boldog lányra, aki nem akart fájdalmat okozni nekünk. 

Lee Jin Ha, én ígérem, hogy így fogok rád emlékezni

- 2016.09.02

- szünet -

 Sziasztok!
Sajnálattal közlöm veletek, hogy az össze futó fanficim, (tehát a TTQ, a MLIMB és a tumblr által üzemeltetett DTOO) bezárásra kerül. Elnézéseteket kérem, de remélem, ha majd egy szép napon úgy döntök, hogy ismét nekiállok kigondolni az említett ficik folytatását, ugyanúgy fogjátok várni, mint most~
 Köszönöm, hogy eddig velem tartottatok!

[Random ONE SHOT with B-Joo (Topp Dogg)]

Péntek este volt. Lekapcsoltam a lakásban a lámpákat, és egy csésze kávé kíséretében kiültem a tűzlétrára. Eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Ha Ni is megmondta, vagy kerek-perec rákérdezek, vagy akár össze is csomagolhatom a cuccait, mert egy kapcsolatnak így nincs értelme. Tudom, hogy megváltoztatta az életünk az, hogy otthagytam az egyetemet, és a legjobb barátnőm édesapjának a cégénél vállaltam munkát, de ettől még nem kellett volna, hogy ennyire eltávolodjak attól a személytől, aki a világot jelenti nekem.
 Nagyot sóhajtva kortyoltam a forró italba, és elmerengve bámultam a távoli belváros felhőkarcolóinak misztikus fényvarázsába, ami- a csillagok helyett- beragyogta az eget. Mi van, ha nem úgy reagál, ahogy várom? Mi van, ha kiborul, mert ilyennel vádolom, és elveszti azt a megmaradt belém vetett bizalmát? Nem akarom elveszíteni. Biztos vagyok benne, hogy belepusztulnék a hiányába.
  Aish... miért gondolok ilyenekre! Nyilvánvalóan van valakije. Az egyetemen nélkülem is folytatódnak a bulik, amikre kezdetben meg voltam hívva, de a munkámra hivatkozva sosem tudtam elmenni. Hiába lakunk egy lakásban, én már hajnalban elmegyek itthonról, ő meg késő este jár haza. Én feladtam az álmom azért, hogy neki sikerüljön véghez vinni a sajátjait. De bármennyire is fáj, egyértelmű, hogy a lelkem megöregedett- neki meg nincs szüksége vénlányokra.
 Zihálva temettem arcom a nadrágomba, próbáltam visszafogni a sírást, de egyszerűen képtelen voltam rá. Tudtam, hogy titkol előlem valamit, és minden jel arra mutatott, hogy egy másik nőt. Egészen pontosan a csoporttársát, Lee Cha Yeon-t. Ha Ni mondta, hogy az összes órán egymás mellett ülnek, mindenhova együtt mennek, és egyszer közösen kihagytak egy vizsga utáni közös ivászatot. A zsebemben rezegni kezdő telefonom zökkentett ki pár másodpercre a pánikból, de amint megláttam a hívó nevét, a szívem azonnal őrült vágtába kezdett.
 Ha Ni volt az.
 - Elment. Byung Joo után alig két perccel a nő is hazament. Na persze... Határozott legyél, ne lássa rajtad a félelmet...- hallottam, hogy a háttérben lévő srácok felnevetnek, talán... talán Han Sol viccén, de ebben nem voltam biztos- Eun Ji, most leteszem. Kitartás!- halványan elmosolyodtam, és egy erőtlen hümmögés kíséretében meg sem várva barátnőmet, bontottam a vonalat.
 Tíz perced van Kim Byung Joo. Ha tovább maradsz kint... én... fogalmam sincs mit teszek. Talán zokogva fogsz rám találni itt kint, az ötödik emeleten, a tűzlépcsőn. Talán a kedvenc pulóvered magamhoz szorítva fogok a közös ágyunkban a sírástól kimerülten aludni. De ah... ahhoz túl sok kávét ittam. Tehetetlenül hátravetettem a fejem, és letöröltem a szemem sarkából kibuggyanó könnycseppeket, melyeknek alig bírtam megálljt parancsolni.
 Ha Ni hívásától már 5 perc eltelt. Talán jobb lenne visszamenni a lakásba, ez nem éppen a legalkalmasabb hely arra, hogy köntörfalazás nélkül megkérdezzem a boldogtalansága okát. Mert hiszen boldogtalan. Miattam. Nem tettem boldoggá, nem hitettem el eléggé, hogy mennyire szeretem.
 7 perc. Remegő kezekkel tettem vissza a telefonom a zsebembe, és kissé homályos tekintettel ugyan, de pásztázni kezdtem az alattam elhúzódó utcát. Kétségbeesetten vártam a sarkon beforduló piros autót, amit Ha Ni- éktól kaptunk a lakásavató bulinkon. Nagyon eltúlzott ajándék volt, de barátnőm hajthatatlan volt, azt mondta nem veszi vissza a kereskedő, neki meg nincs szüksége autóra.
 Amikor azonban a kilencedik percbe lépve sem jelent meg semmilyen jármű az utcán, éreztem, hogy az utolsó belé, és a szerelmünkbe vetettem hitem is ezernyi darabokra hullik szét. Kérlek... könyörgök, még egy perced van. Ígérem, mindent megbeszélünk, még a munkahelyemen is felmondok, de kérlek, ne hagyj el... Byung Joo...
 Beléptünk a tizedik percbe. Az úttest továbbra is üres maradt.
 Éreztem, hogy az arcomon az egyik hatalmas, forró könnycseppet követi a másik. Úgy éreztem, a szívem kettéhasad, ez a fájdalom pedig mindegyik másiknál kínzóbb. Az idő megállt körülöttem, képtelen voltam megmozdulni is, egyszerűen csak ültem ott a lépcsőn, és hagytam, hogy a keserves szipogásom elkeveredjen az éjszaka morajával.
 Nem tudom meddig lehettem ebben az önkívületi állapotban, de amint meghallottam az ismerős hangot a hátam mögött, újra visszatértem az életbe, és pulóverem ujjával megtörölve az arcomat álltam fel, és másztam vissza a nappaliba.
 - Milyen na... Mi történt?- Byung Joo vidám arca megmerevedett, amint megpillantott, aggódva tette le a kezében lévő halványrózsaszín papírzacskót a konyhapultra. Válaszra nem méltatva sétáltam el mellette, és tettem a kávésbögrét a mosogatóba.
 Nagy levegőt vettem, és a lehető legnagyobb erőfeszítést tettem meg azért, hogy legalább az első mondatot könnyek nélkül bökjem ki.
 - Sajnálom- nyögtem, és rázkódó vállal kuporodtam össze a konyhapult aljában. Nem bírtam tovább magamban tartani, azt akartam, hogy lássa, mekkora fájdalmat okozott.
 - Eun Ji... mi történt?- ismételte meg magát, majd néhány másodperc tétlenkedés után leült mellém. Hátát nekidöntötte a fából készült bútornak, kezét pedig az én, térdemet erősen szorítóra tette. Meleg, és puha érintése nyugalmat sugárzott, és egy pillanatig kibújtam a szomorú barátnő szerepéből, de nem tartott sokáig, mire újra emlékeztettem magam, hogy mit kell ma este véghez vinnem.
 - Lee Cha Yeon és te...- kezdtem, de a torkomon ragadt a szó. Leráztam magamról kezeit, és égető orcáimat kezdtem legyezni.
 - Azt szeretnéd kérdezni, hogy Lee Cha Yeon és én találkozgatunk-e?- fejezte be helyettem a mondatot, mire alig észrevehetően, erőtlenül bólintottam- Igen.
 A vér megfagyott az ereimben, a légzésem a százszorosára gyorsult, szemeim pedig vadul pásztázták szerelmem arcát. Érzelem nélkül tartotta velem a szemkontaktust, majd hirtelen halovány jókedv csillant meg íriszeiben. Szája mosolyra húzódott, és tenyereibe vettem arcomat.
 - Lee Cha Yeon barátja utazási irodában dolgozik. Segítettem nekik ezt- azt, hogy biztos legyen helyünk a jövő heti gépre Japánba- egészen közel hajolt hozzám- Elrontottad az öt éves évfordulónkat- kuncogott halkan, és ciccegve megcsóválta a fejét.
 Számat beharapva fúrtam tekintetem mélyen az övébe, és próbáltam kiolvasni belőle, hogy vajon igazat mond- e. Az én Byung Joo-m sosem hazudna nekem. Hát persze. Annyira elvakított a félelem, és a gyanakvás, hogy fel sem tűnt, mindent értem tesz. Szörnyen éreztem magam.
 - Ha leszidtad magad fejben, akár folytathatnánk is- simított ki egy tincset a homlokomból.
 - Mit?
Válasz azonban nem érkezett rá. Ajkait gyengéden az enyémekre helyezte, eloszlatva ezzel a kétely legutolsó felhőjét is.

- Five -

Bo Rea

 Jong Dae szavaiból ugyan nem derült ki, hogy melyik irányba kell mennem, hogy megtaláljam a "két sarokkal lejjebb" lévő konditermet, de női megérzéseimre hallgatva a házból kilépve jobbra fordultam, és a kissé lejtős úton haladva -valóban két sarok után- szemeim elé tárult a neonzöld ledekkel kivilágított "Seoul Fitness". Az épületbe lépve azonnal a recepciós pulthoz léptem, ami mögött egy világos barnára festett hajú, nálam valamivel fiatalabb lány ült. Hátradőlve a székében nevetett a telefonjába, szabad kezével egy papírra firkált. Amint észrevette, hogy rá várok, tekintete megkomolyodott, egy "mennem kell, majd visszahívlak" kíséretében lerakta a telefont, és megigazította a blúzát.
 - Bocsánat, a nővérem hívott külföldről... Üdvözlöm nálunk! Új a környéken?- hajolt hozzám közelebb, mire megcsapott a parfümének illata- Nagyon ritkán látok új arcokat. Heti, vagy havi bérletet adhatok? Tudja, ezzel sok pénzt megspórolhat...- kacsintott, és pötyögni kezdett a számítógépén- Mi a neve?
 Meg sem várta a válaszom az első kérdésére, máris tette fel a másodikat. Bal mellkasára tűzött névtábláján a "Krystal" név állt, amiből arra következtettem, hogy az Államokban született. Így már érthetővé vált a közvetlensége.
 - Kim In Ha- mondtam- És egyelőre elég lesz egy napijegy- tettem hozzá angolul, mire elkerekedett szemekkel nézett fel rám, aztán elmosolyodott, és a kezembe nyomta a jegyet.
 - Ma a vendégünk- suttogta szintén angolul, aztán visszaváltott koreaira, és hangosabban folytatta- A folyosó végén, a zöld ajtó mögött van a női öltöző.
 Hálásan biccentettem egyet, majd elindultam az említett helyiség felé. Meglepő tisztaság uralkodott mindenhol, sehol egy pókháló, vagy penész, még férfi öltöző előtt elhaladva sem csapott meg a tipikus izzadtságszag, ami miatt utáltam New Yorkban edzeni menni. Elismerően bólintottam, amint beléptem a nőknek kialakított öltözőbe. A téglalap alakú teremet közében félbevágta egy hosszú pad, míg a zöld csempével bevont fal mentén szintén a ilyen színű szekrények sorakoztak. A jegyemre pillantva konstatáltam, hogy a 19- es széfet kaptam a ruháim tárolására. Az átöltözés végeztével csak bedobtam a holmim, és szinte futva tettem meg azt az öt métert az üvegajtóig, ami elválasztott gépektől.
 Körül sem néztem, szinte azonnal kiszúrtam a futópadot, és megsokszorozott léptekkel közeledtem felé. Hirtelen azonban éreztem, hogy kicsúszik alólam a talaj, én pedig akkorát koppantam a padlón, hogy még Jong Dae is hallhatta két sarokkal arrébb.
 - Au!- szorítottam kezeimet a térdemre, amivel felfogtam az esést- Miért nem húzod be a lábad? Ez életveszélyes!- kezdtem el pörölni a szobabicikli alatt hasaló férfival, akinek a lábában elestem. Ijedten ejtette le a csavarhúzót, és fordult felém. Meglehetősen helyes arca volt, dús ajkai, nagy, sötétbarna szemei, melyek most aggódva vizslatták a pórul járt testrészem. Ha egy idétlen kamaszlány lettem volna, gondolkodás nélkül flörthelyzetet teremtettem volna- de mint tudjuk, nem vagyok az a típus.
 - Aigo... inkább segíts felállni- forgattam meg a szemem, és kinyújtottam a kezem, hogy teljesítse a kérésként hangzó utasításom.
 - Ah, máris. Bocsánat- motyogta, majd ahogy felállt a földről, magával rántott engem is- Nagyon fáj?- emelte át karomat a vállán, mire felszisszenve megráztam a fejem -Üljünk le a padra- bökött fejével a terem túlsó felén lévő, ablak alatti ülőalkalmatosságra. Fájdalmasan néztem a futópadra, miközben fél lábon bicegtem a jóképű megmentőm mellett. Illetve nem is megmentő, mert ha nem rakta volna figyelmetlenül a lábát a folyosóra, akkor nem lennénk ebben a kellemetlen helyzetben.
 Miközben óvatosan leültem a padra, fél szemmel ugyan, de kielemeztem magamnak a férfit. Izmos, de mégis vékony, kicsit talán szálkás testalkata volt, karjain felhajtotta fehér színű rövid ujjú pólóját, tökéletesen kiemelve ezzel a bicepszét. Sötétkék, térdig érő melegítő nadrágot viselt, lábait fehér sportcipő díszítette. Barna haja kesze-kuszán állt, majd miután meggyőződött arról, hogy stabilan ülök, idegesen beletúrt.
 - Mi a fenét csináljak veled?- sóhajtott egy nagyot, és tanácstalanul nézett rám- Messze laksz? Nemsokára lejár az ebédszünetem, de ha közel van a lakásod, fel tudlak kísérni- ajánlotta fel, mire először összevontam a szemöldököm, aztán elnevettem magam. Ez az ötlet merült volna fel legutoljára bennem.
 - Elég, ha kihozod a szekrényemből a telefonom, és akkor fel tudom hívni a... lakótársam, hogy jöjjön értem- mondtam. Kezébe nyomtam a belépőmet, ami egyben a ruháim tárolásául szolgáló dobozkát is nyitotta, mire bólintott egyet, és... és szó nélkül megfordulva a női öltözőbe masírozott. Elképzeltem a helyzetet, hogy ha akkor tört volna rám egy ilyen férfi, amikor mondjuk épp a felsőtestemen lévő fehérneműt cserélem, vajon mit tettem volna? Sikítozva eltakarom magam, és mindent, ami a kezem ügyébe kerül hozzávágok, vagy... fuj! Nincs vagy! Sikítozva eltakartam volna magam, és mindent hozzávágtam volna, ami a kezem ügyébe kerül.
 - Tessék- ért közben vissza a majdnem piszkossá vált fantáziajátékom főszereplője, felém nyújtotta a telefont, majd leült mellém. Köszönet nélkül szorítottam magamhoz a készüléket, és azonnal a névjegyzéket kezdtem bújni. Nagyon mertem remélni, hogy lementettem Jong Dae telefonszámát a főnökömtől kapott, róla szóló dokumentumból- mert ha nem, kénytelen leszek megvárni, amíg feltűnik neki a hiányom. A nevét fonetikusan találtam meg a "K"- nál, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy még a saját nevemet se koreaiul írtam bele. Megnyomtam a hívás gombot, és idegesen a fülemhez emeltem a telefont.
 - Hallo?- szólt bele a harmadik csengés után az ügyfelem.
 - In Ha vagyok...-motyogtam halkan, és azonnal lehunytam a szemem, ugyanis tudtam, hogy ez a mondatom egy gúnyos kacajt von majd maga után. Nem tévedtem.
 - Eltévedtél a kondiba menet? Vagy nem is... láttál valami furcsát, és nem bírtad ki hazáig?- kérdezte még mindig nevetve, én pedig megforgattam a szemem.
- Kiment a térdem és nem tudok hazamenni- mondtam komoran, mire elhalt a nevetése, és szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy megmerevedik az arca- Értem tudnál jönni?- kérdeztem még halkabban. Ilyen kínos helyzetet! Sosem kellett még az ügyfelet riasztanom a személyes problémáim miatt! Igazság szerint arra számítottam, hogy Jong Dae újra kinevet, és rám rakja a telefont, mondván, hogy oldjam meg egyedül, de ehelyett egy teljesen váratlan mondat hagyta el a száját.
 - Menj az előtérbe, és várj meg ott, jó?- hangjában mintha egy kis aggodalmat véltem volna felfedezni, de lehet, hogy csak én akartam belehallani. Szörnyen jól esett, hogy nem utasította el a segítséget, bár biztos voltam abban, hogy ezt a "mentsükmegatestőrt" sztorit még nagyon sokáig hallgatni fogom.
 - Köszönöm- suttogtam a mobilba, majd leraktam. Nagyot sóhajtva ejtettem ölembe a kezem, és hátraszegve a fejem, féloldalasan a mellettem ülő férfira néztem.
 - Segítenél kérlek kijutnom a recepcióhoz?- halványan elmosolyodott, és már nyúlt is a karom alá, hogy újból átemelje a vállán.
 A női öltözőn áttámolyogva kivettem a holmim a szekrényből, és edzőfelszerelésben ugyan, de edzetlenül ténferegtem ki az előtérbe. A pult mögött már nem Krystal ült, helyét egy középkorú férfi vette át. Miután ismét leültem, a férfi a falon ketyegő órára pillantott, és idegesen rágni kezdte a száját. Testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, gondolom lejárt a szünete, és vissza kell mennie dolgozni. Nem kötelezhetem rá, hogy maradjon itt velem- noha az ő gondatlanságából kerültünk ebbe a helyzetbe.
 - Látom, hogy dolgod van... Menjél nyugodtan, az... öhm... unokatestvérem nemsokára megérkezik- fordultam felé, mire felcsillantak a szemei, és hálásan bólintott egyet.
 - Nem hagynálak magadra, de nagyon sietek, ide is csak szívességből ugrottam be, mert a szobabicikli elromlott, és... ah, a francba! Teljesen el fogok késni!- megfordult, és rakétaszerűen célozta meg az ajtót. Kinyitotta azt, és fél lábbal már kint is volt az épületből, amikor utána kiáltottam.
 - Ya! Várj egy percet!- mozdulata megfagyott a levegőben- Mi a neved?
 - Kim Jong In- vágta rá, majd egy utolsó bocsánatkérő pillantás után végleg eltűnt a szemeim elől.

- Four -

-fél órával később-

Bo Rea

 - Sa-sajnálom. Én tényleg nem tudtam, hogy meg van töltve a pisztoly. Könyörgök... uram, kérem, higgyen nekem- borult a rendező lábai elé zokogva az a staffos, aki óvatlan módon meghúzta a ravaszt az egyik kellékként szolgáló fegyveren. Tekintve, hogy a forgatandó sorozat középpontjában a kémek, és a lövöldözés világa áll, nem volt meglepő a revolver ottléte.

 - Vigyék el- szólt a rendező rezzenéstelen arccal a rendőröknek, akik felkarolták a hisztériában szenvedő 'támadót', és betuszkolták a rendőrautóba. 

  A felfordulás közepette senki nem foglalkozott a messziről jött unokatestvérrel, így hát kapva az alkalmon elővettem a telefonom, és nyomok után kezdtem kutatni. Biztos voltam benne, hogy a fegyvert ma reggel töltötték meg, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megijessze a sátorban lévőket. A kellékes férfi csupán rosszkor volt rossz helyen, és kíváncsi szellemének köszönhette, hogy ilyen helyzetbe került. Átugrottam az alacsony sövényt, amely mögül a lövés érkezett, és a földön kezdtem kutatni a kiesett töltény után. Azonban hiába hasaltam a bozót alá, hiába túrtam fel az avart... sehol sem csillant meg a napfényben. Ha kicsivel több időm lett volna végiggondolni a dolgokat, talán sikerül valami logikus magyarázatot találnom, ám a pagoda felől igen sietősen felém közeledő Lee menedzser láttán jobbnak láttam, ha majd később folytatom az elmélkedést.

 - Ya! Te!- rántott maga mellé, és idegesen kezdett susogni a fülembe- Nem szaglászhatsz itt... elfelejtetted, hogy te itt protekcióval lehetsz csak? Különben is, mit keresel?- kukkantott a hátam mögé. Kirántottam a karom a szorításából, majd bocsánatkérésem jeléül meghajoltam.
 - Nem találtam semmit- mondtam, majd hátat fordítva masíroztam vissza a pagodába. Muszáj voltam bizalmatlankodni, noha Lee menedzser első benyomása pozitív nyomokat hagyott bennem- az elővigyázatosságra mindig oda kell figyelni. Félreértés ne essék, a gyanúsítgatásnak még nem jött el az ideje (bár ezt ugyebár az ügyfelem máshogy gondolja...).
 Jong Dae az egyik fotelben ülve nyugtatgatta a remegő sminkesét, aki még mindig az események sokkhatása alatt állt. So Eun a kezét rágva ácsorgott a rendezővel vitatkozó menedzsere mellett, három staffos az üvegszilánkokat szedte össze a földről, és a porba esett sminkfelszerelést helyezték sterilizáltabb környezetbe. A kellékesek egymás között sugdolózva pillantottak néha szúrósan a rendező felé, de sosem váltak feltűnővé. Illetve annak nem, aki nem figyeli őket.
 - Bocsánat- léptem oda hozzájuk, és miután meggyőződtem arról, hogy Lee menedzser nincs a közelben, halkan, és persze diplomatikusan tettem fel a kérdést a két nőből, és két férfiből álló társaságnak- Miért néznek ilyen gonoszul a rendezőre? Talán tett valamit?
 - Ah... komolyan- csapott a kezére az idősebbnek kinéző nő- Itt voltál te az elmúlt egy órában? Elvitette Joon Kwan-t, pedig mindenki tudja, hogy nem szándékosan lőtt a fegyverrel. Sőt, nem is tudta, hogy van benne lőszer- intett a többieknek, hogy hajoljanak közelebb, így egy szűkebb, fejekből álló kört alkottunk, hogy semmilyen kívülálló ne hallja, miről beszélünk.
 - Hogy érted, hogy nem tudta? Arra célzol, hogy valaki szándékosan akart felfordulást okozni?- ki akartam belőle préselni mindent, de ezt csak egy nagyon bugyután megfogalmazott mondattal érhettem el.
 A nő összenézett a társaival, akik bizonytalanul bár, de bólintottak egyet.
 - Az az igazság..., hogy reggel mi voltunk itt legelsőnek. Igazából már órákkal a kezdés előtt megérkeztünk, mert... hát... nos- lesütötte a szemét, és alig hallhatóan motyogott tovább- Játszottunk kicsit a kellékekkel. De utána mindent visszatettünk a helyére, minden olyan volt, mint előző este- kezdett mentegetőzni, mire csak megcsóváltam a fejem. Normális esetben mosolyogtam is volna, de a helyzet egyre kezdett bonyolódni, mókázni pedig nem volt idő.
 - Szóval valaki akkor tette bele a töltényt, amikor...- kezdtem volna az újabb kérdést, de a másik nő megragadta a karom, és maga mellé rántott.
- Mielőtt a rendező ideért volna- súgta a fülembe, majd mind a négyen elfordultak, és folytatták tovább a dolgukat. Eleinte nem értettem, miért hagynak hirtelen magamra, de miután megfordultam, és Lee menedzser rosszalló pillantásával találtam szembe magam, rájöttem, hogy az alkalmazottak tartanak tőle.
 - A forgatás mára véget ért. Az unokatestvére várja már a furgonnál- mondta átható tekintettel, mire bólintottam, és ismét egyedül hagytam.
 Esküszöm, ez a férfi szándékosan akadályoz a munkámban. Tudja, hogy mit csinálok itt, tudja, hogy mi után kutatok, de eddig kettőből kétszer zavart meg. Nyilván ő sem akarja, hogy szimatolni kezdjenek a rejtélyes, külföldről érkezett unokatestvér után, aki aznap bukkan elő a semmiből, amikor egy élesített fegyver eldörren a forgatáson. De könyörgöm, itt 'csak' színészek és háttéremberek vannak, nem a koreai titkosszolgálat...
 Magamban puffogva szálltam be a kisbusz anyósülésére, és meglepődve tapasztaltam, hogy a kormány mögött Jong Dae foglal helyet. Pár másodpercig dühösen nézett rám, aztán fejét csóválva, és dühösen taposott a gázra, és tolatott ki a parkolóból.

Jong Dae

 Azt hittem, Bo Rea végig fogja beszélni az utat, és különböző teóriákat oszt majd meg velem, de ehelyett csöndben nézett ki az ablakon, és csak akkor szólalt meg, amikor 20 perc kocsikázás után megállítottam a motort. 

 -Ya! Hol vagyunk?- forgatta a fejét, miután konstatálta, hogy nem a lakásomnál vagyunk. 

 - Éhes vagyok, és ennek az étteremnek ismerem a legjobban a konyháját- böktem a Yi Xing barátom által vezetett vendéglátóhely tetejére, melyen hatalmas kínai betűk jelezték, hogy nem koreai ételeket szolgálnak fel. 

 Nem válaszolt semmit, csak sóhajtott egyet, és kiszállt a kisbuszból. Én mentem előre, mert mindenképp a kedvenc asztalomhoz szerettem volna ülni, és félő volt, hogy ő nem a főzőhelyiség ablaka alattit választaná. Miközben én megettem egy tál tésztát, és kellemesen elcsevegtem az egyik felszolgálóval (aki többek között Yi Xing legrégebbi alkalmazotta, akit Kínából hozott magával), végig asztalt pásztázta, és szinte hallottam, hogy forognak az agytekervényei. Amikor felé tartottam az étlapot, csak megrázta a fejét, és kezeivel elutasítóan legyintett egyet. Hát ha nem vagy éhes, Choi Bo Rea, akkor nem hívlak meg...
 Az evéssel végezve fizettem, és felállással jeleztem a nagyon gondolkodó testőrömnek, hogy indulunk. Ez a testőr szó is elég túlzás. Ma kis híján a fejembe repítettek egy golyót, és csak azért nem történt semmi katasztrófa, mert én figyeltem. Mi van, ha nem hallgatok az érzékeimre, és nem nyitom ki a szemem... aish, nem gondolhatok ilyenekre. Nem szabad bevonzanom a negatív energiákat, főleg nem ilyen időben. De akkor is... Bo Rea hibázott. Remélem, hogy azon töri a fejét most is, hogy mivel engesztelhetne ki. Talán ágyba kapom a reggelit ezután, vagy süt nekem valami finomat... esetleg kitakarítja a lakást. Gonosz vigyor telepedett az arcomra, és óvatosan a mellettem ülő nőre pillantottam, aki még mindig összehúzott szemöldökkel nézett maga elé.
 - Van itt valahol egy konditerem?- szólalt meg végre, amikor a mélygarázs bejárata előtt arra vártunk, hogy felhúzódjon a kapu.
 - Öhm... két sarokkal lejjebb van egy fitness club- mondtam, majd a váltó karját 1-esbe kapcsolva legurultunk a föld alá. Válaszul hümmögött egyet, majd miután leparkoltam, és leállítottam a motort, elsőként pattant ki a járműből. Kezét tördelve motyogott magában a lift előtt rám várva (mivel csak az ott lakóknak van kulcsa hívni a felvonót), amikor pedig mellé értem, és beszálltunk a nem túl tágas szerkezetbe, hirtelen szembe fordult velem, és szólásra nyitotta a száját.
 - Tudom, hogy most meg kéne veled osztanom azt, amire rájöttem, de jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy azt hallottam-e, amit akarták, hogy halljak, vagy azt, amit én akartam hallani. Szóval most megkeresem azt a konditermet, és végig gondolok mindent, jó? Te ne menj sehová, ha jön a házvezető..fiúd, őt is küld el kérlek- kidüllesztette a szemeit, egyik lábáról a másikra ugrált, úgy várta a beleegyezésem, mint egy kislány, aki arra kéri a szüleit, hogy vegyenek neki fagyit.
 Szememet forgatva sóhajtottam fel, és rejtett mosollyal az arcomon adtam meg neki az engedélyt, mire hálásan elvigyorodott, és kipattant a 16. emeleten megállt liftnél. A lakásba lépve le sem vette a cipőjét, szinte suhant a szobájáig, és csak akkor vettem észre, hogy tényleg magamra hagyott a támadást követően, amikor becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
 Nevetve vettem irányul a fürdőt, ám a konyhán áthaladva lefagyott az arcomról a mosoly.
Ez a nő azt hiszi, hogy Yi Xing a bejárófiúm?

- Three -

Bo Rea

 Igazság szerint nem voltam mérges. Nem gyűlöltem meg Jong Dae-t, nem kezdtem el összeesküvés-elméleteket szőni ellene. Nincs igazán jó szó arra az érzésre, ami a szobám ajtajának becsukása után fogott el. Talán a csalódottsággal tudnám a legjobban definiálni, de ez sem az igazi. Miért képzeltem, hogy normális, akár egyszer baráti viszonyban is lehetek újdonsült ügyfelemmel? Aish.. nem, jobb lesz így. Nekem az a dolgom, hogy a testi épségére figyeljek. Az, hogy mit gondol, nem az én dolgom, így is túl közvetlen voltam vele. Lehet, hogy ezek után nem is kéne tegeznem? Végtére is ez szigorúan munkaviszony... szívesen boncolgattam volna tovább magamban a témát, de olyan álmos voltam, hogy csak a pizsomám vettem elő a bőröndömből, és még be se takartam magam, azonnal elnyomott az álom. 

 Reggel arra keltem, hogy valakik beszélgetnek kint. Nem közvetlenül a folyosómon, a szobám előtt, de határozott a lakáson belül- még pedig két férfi. Nem hittem, hogy a menedzser az, hiszen a főnököm tájékoztatott, hogy az első nap nélküle kell az ügyféllel tartanom a forgatás helyszínére. Kimásztam hát az ágyból, belebújtam a papucsomba, és tükörbe nézés nélkül csoszogtam az ajtóhoz, ahol lenyomtam a kilincset, és kiléptem a szobámból. A nappali felé érve egyre erősödtek a hangok, de a helyiségbe érve csodálkozva tapasztaltam, hogy senki nem tartózkodik ott. Kizárásos alapon a konyha felé vettem az irányt, ahová kopogás nélkül léptem be. 

 - Jó re...- kezdtem, de azonnal a torkomon ragadt a szó, amint megláttam mi folyik ott- Mit csináltok?- néztem kérdőn Jong Dae-re. Ügyfelem a bárszéken ült, kényelmes, otthoni ruhában, de határozottan nem abban, amiben aludt, miközben a platni felett, egy serpenyőt kavargató, kötényes férfivel beszélgetett. A pulton egy tányéron sok-sok palacsinta sorakozott fel, míg egy mellette lévő tálban a még folyékony tészta várta, hogy kisüssék. 

 - Khm... - állt fel Jong Dae, és ijedten forgatta a fejét köztem, és a bejárófiú (?) között- Bemutatom Zhang Yi Xinget, a legjobb barátomat, és...

 - Kim In Ha vagyok- nyújtottam kezet a kínainak, miután tudatosult bennem, hogy egy kívülállóval van dolgom. Első, és legfontosabb szabály, hogy a lehető legkevesebb tudja meg az ittlétem valódi okát- Jong Dae unokatestvére- vicsorogtam az említettre, hogy sürgősen igazolja az alibim.

 - Ah igen. Tegnap este érkezett, ezért nem tudtam veled találkozni- az említett a pulthoz lépett, és egy palacsintát a szájába téve vonta ki magát a társalgás alól. 

 - Igazán örülök- rázta meg a még mindig kinyújtott karom Yi Xing, majd szemöldökét összevonva szegezte a kérdést Jong Daenek- Nem rémlik, hogy említettél valaha bármilyen unkatesót...

 - Valójában most járok először Koreában- vágtam a szavába ezzel a kis majdnem igazsággal- Amerikában születtem, és nőttem fel, de... dee... öö..- valamit sürgősen ki kellett találnom, ezért óvatosan az 'unokatestvérem' felé pillantottam, aki vette a lapot, és az utolsó falat palacsintát lenyelve már elő is állt a tervével. 

 - Színművészetire jár, és az egyik óráján elemeztek egy koreai drámát. Így jutott eszébe, hogy én is színész vagyok, szóval felkeresett, hogy szívesen venne tőlem órákat...- a szája sarkában egy nagyon halvány, sunyi mosoly suhant át, ami azt követelte, hogy ismét szakítsam félbe.

 - Sajnos azonban oppa nagyon elfoglalt, ezért nemet mondott. A forgatásokra viszont elkísérhetem, és elleshetem a nagyok pár trükkét- álmodozó fanlány üzemmódba kapcsolva mélázva bámultam a távolba.

 - Ah valóban?- derült fel Yi Xing arca, és leemelte a pultról a palacsintás tányért, és a kezembe nyomta- Vajon milyen lehet az Államokban élni? Egyszer szívesen elmennék oda, de sajnos ide köt a munka... Mesélnél kicsit reggeli közben?- barátjára nézett, aki csak vállat vont, és fejével a nappali felé bökött- Együnk kint, mert itt nincs elég szék. In Ha, menj előre, mindjárt visszük a feltéteket- mosolygott rám kedvesen. Természetesen hát, de a fülemet hegyezve hagytam el a konyhát, ám csak arról folyt a szó, hogy hol van a málna lekvár. 

 A nappaliban aztán leraktam a palacsintát az asztalra, és feszengve ugyan, de kényelmességet mutatva helyezkedtem el a kanapé bugyraiban. Türelmesen vártam a két jómadarat, miközben a mennyei illatokat árasztó édességgel szemeztem, és erőnek erejével fogtam vissza magam, hogy ne nyúljak bele. Otthon gond nélkül megtettem volna, de nem akartam ennél nagyobb gyanút kelteni a kínai "legjobb barátban", szóval csak a szemem legeltettem rajta. Hosszú percek elteltével- amikor már azon voltam, hogy utánuk megyek- Jong Dae csoszogott ki a konyhából, kezében egy tálca telis- tele édes feltétekkel. A számban összefutott a nyál, kezemet pedig korgó hasamra tettem, abban reménykedve, hátha így tompíthatom a borzalmas hangot, amit kiad. 

 - Ez mind a tied- tette le Jong Dae az asztalra a tálcát- Ha végeztél, csak tedd a mosogatóba. Másfél óra múlva indulunk- megfordult, és elindult a szobája felé. 

 - Ya!- szóltam utána- Hol a barátod? Nem úgy volt, hogy együtt eszünk?- kíváncsi énem felülkerekedett rajtam, vendéglátóm szája sarkában pedig egy felettébb gúnyos mosoly jelent meg.

 - Yi Xing elment, mert dolga van. Én pedig... nem vagyok éhes- bármiféle jó étvágyat', vagy 'remélem ízleni fog' nélkül hagyott magamra, amin normális esetben fennakadtam volna, de olyan éhes voltam, hogy azonnal nekiestem az ételnek. Csak később, amikor már visszatértem a szobámba, hogy elkészüljek, gondoltam végig a reggel történteket, és az átlagos, a munkámmal járó hazugságokon kívüli dolgot találtam furcsának. Nem láttam Yi Xinget távozni, pedig végig a nappaliban voltam. 

Jong Dae 

A forgatáshoz eleve semmi kedvem nem volt, pláne ezzel a nővel a nyakamon. Nem mondhattam el az igazságot Yi Xingnek, de nem tudom, a rendező be fogja-e venni a "külföldön élt színésztanonc unokatesó" szöveget. 

 Lee menedzser a mélygarázsban várt minket a fekete kisbusszal, a sofőr melletti ülést elfoglalva sürgetően integetett, én pedig (Bo Rea... bocs, In Ha-val a nyomomban) megszaporáztam lépteimet, és elhúzva a jármű ajtaját helyet foglaltam középen, ezzel arra kényszerítve a... testőrömet, hogy leghátra üljön. 

 - Gyerekes vagy- fújta a fülembe, miközben átmászott az üléseken, én azonban figyelmen kívül hagytam, és kényelmesen hátradőltem a székben. 

 A városi csúcsforgalomban kikeveredni az autópályára majdnem fél óránkba telt, onnan pedig egy bő óra alatt sikerült elevickélni a forgatás helyszínére. Késtünk, méghozzá nem keveset, szegény Lee menedzser pedig elvitte az egészet a rendező előtt. Szinte bevetődtem a sminkes asztal elé, ahol az arcomért felelős So Won azonnal nekilátott rendbe tenni a vonásaimat. Mielőtt azonban behunytam volna a szemem, egy gyors pillantatást vetettem In Ha felé, aki a leült a tőlem legtávolabb lévő babzsákok egyikébe. Szemhéjam alatt is megforgattam a szemem. és imádkoztam egy sort, hogy nem így végzi mindig a munkáját, mert ilyen távolságból semmit nem tudna tenni azért, hogy megvédjen. Pedig elvileg azért jött. 

 - Nem tudtam, hogy van külföldön élő rokonod- hallottam meg a mellettem helyet foglaló So Eun hangját, aki már nyilván kielemezte magának a testőrömet. Legszívesebben azt válaszoltam volna erre, hogy én se tudtam, de tisztában voltam azzal, hogy egy bombabiztos fedősztorit sokkal könnyebb kezelni, mint többet. 

 - Most jött először haza- mondtam alig artikulálva.

 - Ah tényleg? Különleges ember, hogy csak így beengedik a forgatásra- noona hangjában némi sértettség csengett, de mivel nem láttam az arcát, nem tudtam meghatározni, mi is játszódhat most le benne.

 Válaszra nyitottam a szám, de So Won rácsapott a púderecsettel, jelezve, hogy így nem tud dolgozni. So Eun halkan felkuncogott, majd egy "nemsokára találkozunk" kíséretében felállt mellőlem és elment. 

 Magam sem értem miért, de úgy éreztem, valaki figyel. Nem is figyel... les. Résnyire nyitottam a szemem, és egy másodperc alatt realizáltam a helyzetet. 

 - HASRA!- üvöltöttem, és megragadva a sminkesem karját magammal rántottam az asztal alá.

A tükör, amelyben észrevettem a pisztoly csillanását hangos csattanással, tört össze, és hatalmas szilánkokat hagyva maga után hullott a földre.

A "Titkosügynök a tanárom" egyik jelenete