- Five -

Bo Rea

 Jong Dae szavaiból ugyan nem derült ki, hogy melyik irányba kell mennem, hogy megtaláljam a "két sarokkal lejjebb" lévő konditermet, de női megérzéseimre hallgatva a házból kilépve jobbra fordultam, és a kissé lejtős úton haladva -valóban két sarok után- szemeim elé tárult a neonzöld ledekkel kivilágított "Seoul Fitness". Az épületbe lépve azonnal a recepciós pulthoz léptem, ami mögött egy világos barnára festett hajú, nálam valamivel fiatalabb lány ült. Hátradőlve a székében nevetett a telefonjába, szabad kezével egy papírra firkált. Amint észrevette, hogy rá várok, tekintete megkomolyodott, egy "mennem kell, majd visszahívlak" kíséretében lerakta a telefont, és megigazította a blúzát.
 - Bocsánat, a nővérem hívott külföldről... Üdvözlöm nálunk! Új a környéken?- hajolt hozzám közelebb, mire megcsapott a parfümének illata- Nagyon ritkán látok új arcokat. Heti, vagy havi bérletet adhatok? Tudja, ezzel sok pénzt megspórolhat...- kacsintott, és pötyögni kezdett a számítógépén- Mi a neve?
 Meg sem várta a válaszom az első kérdésére, máris tette fel a másodikat. Bal mellkasára tűzött névtábláján a "Krystal" név állt, amiből arra következtettem, hogy az Államokban született. Így már érthetővé vált a közvetlensége.
 - Kim In Ha- mondtam- És egyelőre elég lesz egy napijegy- tettem hozzá angolul, mire elkerekedett szemekkel nézett fel rám, aztán elmosolyodott, és a kezembe nyomta a jegyet.
 - Ma a vendégünk- suttogta szintén angolul, aztán visszaváltott koreaira, és hangosabban folytatta- A folyosó végén, a zöld ajtó mögött van a női öltöző.
 Hálásan biccentettem egyet, majd elindultam az említett helyiség felé. Meglepő tisztaság uralkodott mindenhol, sehol egy pókháló, vagy penész, még férfi öltöző előtt elhaladva sem csapott meg a tipikus izzadtságszag, ami miatt utáltam New Yorkban edzeni menni. Elismerően bólintottam, amint beléptem a nőknek kialakított öltözőbe. A téglalap alakú teremet közében félbevágta egy hosszú pad, míg a zöld csempével bevont fal mentén szintén a ilyen színű szekrények sorakoztak. A jegyemre pillantva konstatáltam, hogy a 19- es széfet kaptam a ruháim tárolására. Az átöltözés végeztével csak bedobtam a holmim, és szinte futva tettem meg azt az öt métert az üvegajtóig, ami elválasztott gépektől.
 Körül sem néztem, szinte azonnal kiszúrtam a futópadot, és megsokszorozott léptekkel közeledtem felé. Hirtelen azonban éreztem, hogy kicsúszik alólam a talaj, én pedig akkorát koppantam a padlón, hogy még Jong Dae is hallhatta két sarokkal arrébb.
 - Au!- szorítottam kezeimet a térdemre, amivel felfogtam az esést- Miért nem húzod be a lábad? Ez életveszélyes!- kezdtem el pörölni a szobabicikli alatt hasaló férfival, akinek a lábában elestem. Ijedten ejtette le a csavarhúzót, és fordult felém. Meglehetősen helyes arca volt, dús ajkai, nagy, sötétbarna szemei, melyek most aggódva vizslatták a pórul járt testrészem. Ha egy idétlen kamaszlány lettem volna, gondolkodás nélkül flörthelyzetet teremtettem volna- de mint tudjuk, nem vagyok az a típus.
 - Aigo... inkább segíts felállni- forgattam meg a szemem, és kinyújtottam a kezem, hogy teljesítse a kérésként hangzó utasításom.
 - Ah, máris. Bocsánat- motyogta, majd ahogy felállt a földről, magával rántott engem is- Nagyon fáj?- emelte át karomat a vállán, mire felszisszenve megráztam a fejem -Üljünk le a padra- bökött fejével a terem túlsó felén lévő, ablak alatti ülőalkalmatosságra. Fájdalmasan néztem a futópadra, miközben fél lábon bicegtem a jóképű megmentőm mellett. Illetve nem is megmentő, mert ha nem rakta volna figyelmetlenül a lábát a folyosóra, akkor nem lennénk ebben a kellemetlen helyzetben.
 Miközben óvatosan leültem a padra, fél szemmel ugyan, de kielemeztem magamnak a férfit. Izmos, de mégis vékony, kicsit talán szálkás testalkata volt, karjain felhajtotta fehér színű rövid ujjú pólóját, tökéletesen kiemelve ezzel a bicepszét. Sötétkék, térdig érő melegítő nadrágot viselt, lábait fehér sportcipő díszítette. Barna haja kesze-kuszán állt, majd miután meggyőződött arról, hogy stabilan ülök, idegesen beletúrt.
 - Mi a fenét csináljak veled?- sóhajtott egy nagyot, és tanácstalanul nézett rám- Messze laksz? Nemsokára lejár az ebédszünetem, de ha közel van a lakásod, fel tudlak kísérni- ajánlotta fel, mire először összevontam a szemöldököm, aztán elnevettem magam. Ez az ötlet merült volna fel legutoljára bennem.
 - Elég, ha kihozod a szekrényemből a telefonom, és akkor fel tudom hívni a... lakótársam, hogy jöjjön értem- mondtam. Kezébe nyomtam a belépőmet, ami egyben a ruháim tárolásául szolgáló dobozkát is nyitotta, mire bólintott egyet, és... és szó nélkül megfordulva a női öltözőbe masírozott. Elképzeltem a helyzetet, hogy ha akkor tört volna rám egy ilyen férfi, amikor mondjuk épp a felsőtestemen lévő fehérneműt cserélem, vajon mit tettem volna? Sikítozva eltakarom magam, és mindent, ami a kezem ügyébe kerül hozzávágok, vagy... fuj! Nincs vagy! Sikítozva eltakartam volna magam, és mindent hozzávágtam volna, ami a kezem ügyébe kerül.
 - Tessék- ért közben vissza a majdnem piszkossá vált fantáziajátékom főszereplője, felém nyújtotta a telefont, majd leült mellém. Köszönet nélkül szorítottam magamhoz a készüléket, és azonnal a névjegyzéket kezdtem bújni. Nagyon mertem remélni, hogy lementettem Jong Dae telefonszámát a főnökömtől kapott, róla szóló dokumentumból- mert ha nem, kénytelen leszek megvárni, amíg feltűnik neki a hiányom. A nevét fonetikusan találtam meg a "K"- nál, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy még a saját nevemet se koreaiul írtam bele. Megnyomtam a hívás gombot, és idegesen a fülemhez emeltem a telefont.
 - Hallo?- szólt bele a harmadik csengés után az ügyfelem.
 - In Ha vagyok...-motyogtam halkan, és azonnal lehunytam a szemem, ugyanis tudtam, hogy ez a mondatom egy gúnyos kacajt von majd maga után. Nem tévedtem.
 - Eltévedtél a kondiba menet? Vagy nem is... láttál valami furcsát, és nem bírtad ki hazáig?- kérdezte még mindig nevetve, én pedig megforgattam a szemem.
- Kiment a térdem és nem tudok hazamenni- mondtam komoran, mire elhalt a nevetése, és szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy megmerevedik az arca- Értem tudnál jönni?- kérdeztem még halkabban. Ilyen kínos helyzetet! Sosem kellett még az ügyfelet riasztanom a személyes problémáim miatt! Igazság szerint arra számítottam, hogy Jong Dae újra kinevet, és rám rakja a telefont, mondván, hogy oldjam meg egyedül, de ehelyett egy teljesen váratlan mondat hagyta el a száját.
 - Menj az előtérbe, és várj meg ott, jó?- hangjában mintha egy kis aggodalmat véltem volna felfedezni, de lehet, hogy csak én akartam belehallani. Szörnyen jól esett, hogy nem utasította el a segítséget, bár biztos voltam abban, hogy ezt a "mentsükmegatestőrt" sztorit még nagyon sokáig hallgatni fogom.
 - Köszönöm- suttogtam a mobilba, majd leraktam. Nagyot sóhajtva ejtettem ölembe a kezem, és hátraszegve a fejem, féloldalasan a mellettem ülő férfira néztem.
 - Segítenél kérlek kijutnom a recepcióhoz?- halványan elmosolyodott, és már nyúlt is a karom alá, hogy újból átemelje a vállán.
 A női öltözőn áttámolyogva kivettem a holmim a szekrényből, és edzőfelszerelésben ugyan, de edzetlenül ténferegtem ki az előtérbe. A pult mögött már nem Krystal ült, helyét egy középkorú férfi vette át. Miután ismét leültem, a férfi a falon ketyegő órára pillantott, és idegesen rágni kezdte a száját. Testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, gondolom lejárt a szünete, és vissza kell mennie dolgozni. Nem kötelezhetem rá, hogy maradjon itt velem- noha az ő gondatlanságából kerültünk ebbe a helyzetbe.
 - Látom, hogy dolgod van... Menjél nyugodtan, az... öhm... unokatestvérem nemsokára megérkezik- fordultam felé, mire felcsillantak a szemei, és hálásan bólintott egyet.
 - Nem hagynálak magadra, de nagyon sietek, ide is csak szívességből ugrottam be, mert a szobabicikli elromlott, és... ah, a francba! Teljesen el fogok késni!- megfordult, és rakétaszerűen célozta meg az ajtót. Kinyitotta azt, és fél lábbal már kint is volt az épületből, amikor utána kiáltottam.
 - Ya! Várj egy percet!- mozdulata megfagyott a levegőben- Mi a neved?
 - Kim Jong In- vágta rá, majd egy utolsó bocsánatkérő pillantás után végleg eltűnt a szemeim elől.

- Four -

-fél órával később-

Bo Rea

 - Sa-sajnálom. Én tényleg nem tudtam, hogy meg van töltve a pisztoly. Könyörgök... uram, kérem, higgyen nekem- borult a rendező lábai elé zokogva az a staffos, aki óvatlan módon meghúzta a ravaszt az egyik kellékként szolgáló fegyveren. Tekintve, hogy a forgatandó sorozat középpontjában a kémek, és a lövöldözés világa áll, nem volt meglepő a revolver ottléte.

 - Vigyék el- szólt a rendező rezzenéstelen arccal a rendőröknek, akik felkarolták a hisztériában szenvedő 'támadót', és betuszkolták a rendőrautóba. 

  A felfordulás közepette senki nem foglalkozott a messziről jött unokatestvérrel, így hát kapva az alkalmon elővettem a telefonom, és nyomok után kezdtem kutatni. Biztos voltam benne, hogy a fegyvert ma reggel töltötték meg, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megijessze a sátorban lévőket. A kellékes férfi csupán rosszkor volt rossz helyen, és kíváncsi szellemének köszönhette, hogy ilyen helyzetbe került. Átugrottam az alacsony sövényt, amely mögül a lövés érkezett, és a földön kezdtem kutatni a kiesett töltény után. Azonban hiába hasaltam a bozót alá, hiába túrtam fel az avart... sehol sem csillant meg a napfényben. Ha kicsivel több időm lett volna végiggondolni a dolgokat, talán sikerül valami logikus magyarázatot találnom, ám a pagoda felől igen sietősen felém közeledő Lee menedzser láttán jobbnak láttam, ha majd később folytatom az elmélkedést.

 - Ya! Te!- rántott maga mellé, és idegesen kezdett susogni a fülembe- Nem szaglászhatsz itt... elfelejtetted, hogy te itt protekcióval lehetsz csak? Különben is, mit keresel?- kukkantott a hátam mögé. Kirántottam a karom a szorításából, majd bocsánatkérésem jeléül meghajoltam.
 - Nem találtam semmit- mondtam, majd hátat fordítva masíroztam vissza a pagodába. Muszáj voltam bizalmatlankodni, noha Lee menedzser első benyomása pozitív nyomokat hagyott bennem- az elővigyázatosságra mindig oda kell figyelni. Félreértés ne essék, a gyanúsítgatásnak még nem jött el az ideje (bár ezt ugyebár az ügyfelem máshogy gondolja...).
 Jong Dae az egyik fotelben ülve nyugtatgatta a remegő sminkesét, aki még mindig az események sokkhatása alatt állt. So Eun a kezét rágva ácsorgott a rendezővel vitatkozó menedzsere mellett, három staffos az üvegszilánkokat szedte össze a földről, és a porba esett sminkfelszerelést helyezték sterilizáltabb környezetbe. A kellékesek egymás között sugdolózva pillantottak néha szúrósan a rendező felé, de sosem váltak feltűnővé. Illetve annak nem, aki nem figyeli őket.
 - Bocsánat- léptem oda hozzájuk, és miután meggyőződtem arról, hogy Lee menedzser nincs a közelben, halkan, és persze diplomatikusan tettem fel a kérdést a két nőből, és két férfiből álló társaságnak- Miért néznek ilyen gonoszul a rendezőre? Talán tett valamit?
 - Ah... komolyan- csapott a kezére az idősebbnek kinéző nő- Itt voltál te az elmúlt egy órában? Elvitette Joon Kwan-t, pedig mindenki tudja, hogy nem szándékosan lőtt a fegyverrel. Sőt, nem is tudta, hogy van benne lőszer- intett a többieknek, hogy hajoljanak közelebb, így egy szűkebb, fejekből álló kört alkottunk, hogy semmilyen kívülálló ne hallja, miről beszélünk.
 - Hogy érted, hogy nem tudta? Arra célzol, hogy valaki szándékosan akart felfordulást okozni?- ki akartam belőle préselni mindent, de ezt csak egy nagyon bugyután megfogalmazott mondattal érhettem el.
 A nő összenézett a társaival, akik bizonytalanul bár, de bólintottak egyet.
 - Az az igazság..., hogy reggel mi voltunk itt legelsőnek. Igazából már órákkal a kezdés előtt megérkeztünk, mert... hát... nos- lesütötte a szemét, és alig hallhatóan motyogott tovább- Játszottunk kicsit a kellékekkel. De utána mindent visszatettünk a helyére, minden olyan volt, mint előző este- kezdett mentegetőzni, mire csak megcsóváltam a fejem. Normális esetben mosolyogtam is volna, de a helyzet egyre kezdett bonyolódni, mókázni pedig nem volt idő.
 - Szóval valaki akkor tette bele a töltényt, amikor...- kezdtem volna az újabb kérdést, de a másik nő megragadta a karom, és maga mellé rántott.
- Mielőtt a rendező ideért volna- súgta a fülembe, majd mind a négyen elfordultak, és folytatták tovább a dolgukat. Eleinte nem értettem, miért hagynak hirtelen magamra, de miután megfordultam, és Lee menedzser rosszalló pillantásával találtam szembe magam, rájöttem, hogy az alkalmazottak tartanak tőle.
 - A forgatás mára véget ért. Az unokatestvére várja már a furgonnál- mondta átható tekintettel, mire bólintottam, és ismét egyedül hagytam.
 Esküszöm, ez a férfi szándékosan akadályoz a munkámban. Tudja, hogy mit csinálok itt, tudja, hogy mi után kutatok, de eddig kettőből kétszer zavart meg. Nyilván ő sem akarja, hogy szimatolni kezdjenek a rejtélyes, külföldről érkezett unokatestvér után, aki aznap bukkan elő a semmiből, amikor egy élesített fegyver eldörren a forgatáson. De könyörgöm, itt 'csak' színészek és háttéremberek vannak, nem a koreai titkosszolgálat...
 Magamban puffogva szálltam be a kisbusz anyósülésére, és meglepődve tapasztaltam, hogy a kormány mögött Jong Dae foglal helyet. Pár másodpercig dühösen nézett rám, aztán fejét csóválva, és dühösen taposott a gázra, és tolatott ki a parkolóból.

Jong Dae

 Azt hittem, Bo Rea végig fogja beszélni az utat, és különböző teóriákat oszt majd meg velem, de ehelyett csöndben nézett ki az ablakon, és csak akkor szólalt meg, amikor 20 perc kocsikázás után megállítottam a motort. 

 -Ya! Hol vagyunk?- forgatta a fejét, miután konstatálta, hogy nem a lakásomnál vagyunk. 

 - Éhes vagyok, és ennek az étteremnek ismerem a legjobban a konyháját- böktem a Yi Xing barátom által vezetett vendéglátóhely tetejére, melyen hatalmas kínai betűk jelezték, hogy nem koreai ételeket szolgálnak fel. 

 Nem válaszolt semmit, csak sóhajtott egyet, és kiszállt a kisbuszból. Én mentem előre, mert mindenképp a kedvenc asztalomhoz szerettem volna ülni, és félő volt, hogy ő nem a főzőhelyiség ablaka alattit választaná. Miközben én megettem egy tál tésztát, és kellemesen elcsevegtem az egyik felszolgálóval (aki többek között Yi Xing legrégebbi alkalmazotta, akit Kínából hozott magával), végig asztalt pásztázta, és szinte hallottam, hogy forognak az agytekervényei. Amikor felé tartottam az étlapot, csak megrázta a fejét, és kezeivel elutasítóan legyintett egyet. Hát ha nem vagy éhes, Choi Bo Rea, akkor nem hívlak meg...
 Az evéssel végezve fizettem, és felállással jeleztem a nagyon gondolkodó testőrömnek, hogy indulunk. Ez a testőr szó is elég túlzás. Ma kis híján a fejembe repítettek egy golyót, és csak azért nem történt semmi katasztrófa, mert én figyeltem. Mi van, ha nem hallgatok az érzékeimre, és nem nyitom ki a szemem... aish, nem gondolhatok ilyenekre. Nem szabad bevonzanom a negatív energiákat, főleg nem ilyen időben. De akkor is... Bo Rea hibázott. Remélem, hogy azon töri a fejét most is, hogy mivel engesztelhetne ki. Talán ágyba kapom a reggelit ezután, vagy süt nekem valami finomat... esetleg kitakarítja a lakást. Gonosz vigyor telepedett az arcomra, és óvatosan a mellettem ülő nőre pillantottam, aki még mindig összehúzott szemöldökkel nézett maga elé.
 - Van itt valahol egy konditerem?- szólalt meg végre, amikor a mélygarázs bejárata előtt arra vártunk, hogy felhúzódjon a kapu.
 - Öhm... két sarokkal lejjebb van egy fitness club- mondtam, majd a váltó karját 1-esbe kapcsolva legurultunk a föld alá. Válaszul hümmögött egyet, majd miután leparkoltam, és leállítottam a motort, elsőként pattant ki a járműből. Kezét tördelve motyogott magában a lift előtt rám várva (mivel csak az ott lakóknak van kulcsa hívni a felvonót), amikor pedig mellé értem, és beszálltunk a nem túl tágas szerkezetbe, hirtelen szembe fordult velem, és szólásra nyitotta a száját.
 - Tudom, hogy most meg kéne veled osztanom azt, amire rájöttem, de jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy azt hallottam-e, amit akarták, hogy halljak, vagy azt, amit én akartam hallani. Szóval most megkeresem azt a konditermet, és végig gondolok mindent, jó? Te ne menj sehová, ha jön a házvezető..fiúd, őt is küld el kérlek- kidüllesztette a szemeit, egyik lábáról a másikra ugrált, úgy várta a beleegyezésem, mint egy kislány, aki arra kéri a szüleit, hogy vegyenek neki fagyit.
 Szememet forgatva sóhajtottam fel, és rejtett mosollyal az arcomon adtam meg neki az engedélyt, mire hálásan elvigyorodott, és kipattant a 16. emeleten megállt liftnél. A lakásba lépve le sem vette a cipőjét, szinte suhant a szobájáig, és csak akkor vettem észre, hogy tényleg magamra hagyott a támadást követően, amikor becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
 Nevetve vettem irányul a fürdőt, ám a konyhán áthaladva lefagyott az arcomról a mosoly.
Ez a nő azt hiszi, hogy Yi Xing a bejárófiúm?

- Three -

Bo Rea

 Igazság szerint nem voltam mérges. Nem gyűlöltem meg Jong Dae-t, nem kezdtem el összeesküvés-elméleteket szőni ellene. Nincs igazán jó szó arra az érzésre, ami a szobám ajtajának becsukása után fogott el. Talán a csalódottsággal tudnám a legjobban definiálni, de ez sem az igazi. Miért képzeltem, hogy normális, akár egyszer baráti viszonyban is lehetek újdonsült ügyfelemmel? Aish.. nem, jobb lesz így. Nekem az a dolgom, hogy a testi épségére figyeljek. Az, hogy mit gondol, nem az én dolgom, így is túl közvetlen voltam vele. Lehet, hogy ezek után nem is kéne tegeznem? Végtére is ez szigorúan munkaviszony... szívesen boncolgattam volna tovább magamban a témát, de olyan álmos voltam, hogy csak a pizsomám vettem elő a bőröndömből, és még be se takartam magam, azonnal elnyomott az álom. 

 Reggel arra keltem, hogy valakik beszélgetnek kint. Nem közvetlenül a folyosómon, a szobám előtt, de határozott a lakáson belül- még pedig két férfi. Nem hittem, hogy a menedzser az, hiszen a főnököm tájékoztatott, hogy az első nap nélküle kell az ügyféllel tartanom a forgatás helyszínére. Kimásztam hát az ágyból, belebújtam a papucsomba, és tükörbe nézés nélkül csoszogtam az ajtóhoz, ahol lenyomtam a kilincset, és kiléptem a szobámból. A nappali felé érve egyre erősödtek a hangok, de a helyiségbe érve csodálkozva tapasztaltam, hogy senki nem tartózkodik ott. Kizárásos alapon a konyha felé vettem az irányt, ahová kopogás nélkül léptem be. 

 - Jó re...- kezdtem, de azonnal a torkomon ragadt a szó, amint megláttam mi folyik ott- Mit csináltok?- néztem kérdőn Jong Dae-re. Ügyfelem a bárszéken ült, kényelmes, otthoni ruhában, de határozottan nem abban, amiben aludt, miközben a platni felett, egy serpenyőt kavargató, kötényes férfivel beszélgetett. A pulton egy tányéron sok-sok palacsinta sorakozott fel, míg egy mellette lévő tálban a még folyékony tészta várta, hogy kisüssék. 

 - Khm... - állt fel Jong Dae, és ijedten forgatta a fejét köztem, és a bejárófiú (?) között- Bemutatom Zhang Yi Xinget, a legjobb barátomat, és...

 - Kim In Ha vagyok- nyújtottam kezet a kínainak, miután tudatosult bennem, hogy egy kívülállóval van dolgom. Első, és legfontosabb szabály, hogy a lehető legkevesebb tudja meg az ittlétem valódi okát- Jong Dae unokatestvére- vicsorogtam az említettre, hogy sürgősen igazolja az alibim.

 - Ah igen. Tegnap este érkezett, ezért nem tudtam veled találkozni- az említett a pulthoz lépett, és egy palacsintát a szájába téve vonta ki magát a társalgás alól. 

 - Igazán örülök- rázta meg a még mindig kinyújtott karom Yi Xing, majd szemöldökét összevonva szegezte a kérdést Jong Daenek- Nem rémlik, hogy említettél valaha bármilyen unkatesót...

 - Valójában most járok először Koreában- vágtam a szavába ezzel a kis majdnem igazsággal- Amerikában születtem, és nőttem fel, de... dee... öö..- valamit sürgősen ki kellett találnom, ezért óvatosan az 'unokatestvérem' felé pillantottam, aki vette a lapot, és az utolsó falat palacsintát lenyelve már elő is állt a tervével. 

 - Színművészetire jár, és az egyik óráján elemeztek egy koreai drámát. Így jutott eszébe, hogy én is színész vagyok, szóval felkeresett, hogy szívesen venne tőlem órákat...- a szája sarkában egy nagyon halvány, sunyi mosoly suhant át, ami azt követelte, hogy ismét szakítsam félbe.

 - Sajnos azonban oppa nagyon elfoglalt, ezért nemet mondott. A forgatásokra viszont elkísérhetem, és elleshetem a nagyok pár trükkét- álmodozó fanlány üzemmódba kapcsolva mélázva bámultam a távolba.

 - Ah valóban?- derült fel Yi Xing arca, és leemelte a pultról a palacsintás tányért, és a kezembe nyomta- Vajon milyen lehet az Államokban élni? Egyszer szívesen elmennék oda, de sajnos ide köt a munka... Mesélnél kicsit reggeli közben?- barátjára nézett, aki csak vállat vont, és fejével a nappali felé bökött- Együnk kint, mert itt nincs elég szék. In Ha, menj előre, mindjárt visszük a feltéteket- mosolygott rám kedvesen. Természetesen hát, de a fülemet hegyezve hagytam el a konyhát, ám csak arról folyt a szó, hogy hol van a málna lekvár. 

 A nappaliban aztán leraktam a palacsintát az asztalra, és feszengve ugyan, de kényelmességet mutatva helyezkedtem el a kanapé bugyraiban. Türelmesen vártam a két jómadarat, miközben a mennyei illatokat árasztó édességgel szemeztem, és erőnek erejével fogtam vissza magam, hogy ne nyúljak bele. Otthon gond nélkül megtettem volna, de nem akartam ennél nagyobb gyanút kelteni a kínai "legjobb barátban", szóval csak a szemem legeltettem rajta. Hosszú percek elteltével- amikor már azon voltam, hogy utánuk megyek- Jong Dae csoszogott ki a konyhából, kezében egy tálca telis- tele édes feltétekkel. A számban összefutott a nyál, kezemet pedig korgó hasamra tettem, abban reménykedve, hátha így tompíthatom a borzalmas hangot, amit kiad. 

 - Ez mind a tied- tette le Jong Dae az asztalra a tálcát- Ha végeztél, csak tedd a mosogatóba. Másfél óra múlva indulunk- megfordult, és elindult a szobája felé. 

 - Ya!- szóltam utána- Hol a barátod? Nem úgy volt, hogy együtt eszünk?- kíváncsi énem felülkerekedett rajtam, vendéglátóm szája sarkában pedig egy felettébb gúnyos mosoly jelent meg.

 - Yi Xing elment, mert dolga van. Én pedig... nem vagyok éhes- bármiféle jó étvágyat', vagy 'remélem ízleni fog' nélkül hagyott magamra, amin normális esetben fennakadtam volna, de olyan éhes voltam, hogy azonnal nekiestem az ételnek. Csak később, amikor már visszatértem a szobámba, hogy elkészüljek, gondoltam végig a reggel történteket, és az átlagos, a munkámmal járó hazugságokon kívüli dolgot találtam furcsának. Nem láttam Yi Xinget távozni, pedig végig a nappaliban voltam. 

Jong Dae 

A forgatáshoz eleve semmi kedvem nem volt, pláne ezzel a nővel a nyakamon. Nem mondhattam el az igazságot Yi Xingnek, de nem tudom, a rendező be fogja-e venni a "külföldön élt színésztanonc unokatesó" szöveget. 

 Lee menedzser a mélygarázsban várt minket a fekete kisbusszal, a sofőr melletti ülést elfoglalva sürgetően integetett, én pedig (Bo Rea... bocs, In Ha-val a nyomomban) megszaporáztam lépteimet, és elhúzva a jármű ajtaját helyet foglaltam középen, ezzel arra kényszerítve a... testőrömet, hogy leghátra üljön. 

 - Gyerekes vagy- fújta a fülembe, miközben átmászott az üléseken, én azonban figyelmen kívül hagytam, és kényelmesen hátradőltem a székben. 

 A városi csúcsforgalomban kikeveredni az autópályára majdnem fél óránkba telt, onnan pedig egy bő óra alatt sikerült elevickélni a forgatás helyszínére. Késtünk, méghozzá nem keveset, szegény Lee menedzser pedig elvitte az egészet a rendező előtt. Szinte bevetődtem a sminkes asztal elé, ahol az arcomért felelős So Won azonnal nekilátott rendbe tenni a vonásaimat. Mielőtt azonban behunytam volna a szemem, egy gyors pillantatást vetettem In Ha felé, aki a leült a tőlem legtávolabb lévő babzsákok egyikébe. Szemhéjam alatt is megforgattam a szemem. és imádkoztam egy sort, hogy nem így végzi mindig a munkáját, mert ilyen távolságból semmit nem tudna tenni azért, hogy megvédjen. Pedig elvileg azért jött. 

 - Nem tudtam, hogy van külföldön élő rokonod- hallottam meg a mellettem helyet foglaló So Eun hangját, aki már nyilván kielemezte magának a testőrömet. Legszívesebben azt válaszoltam volna erre, hogy én se tudtam, de tisztában voltam azzal, hogy egy bombabiztos fedősztorit sokkal könnyebb kezelni, mint többet. 

 - Most jött először haza- mondtam alig artikulálva.

 - Ah tényleg? Különleges ember, hogy csak így beengedik a forgatásra- noona hangjában némi sértettség csengett, de mivel nem láttam az arcát, nem tudtam meghatározni, mi is játszódhat most le benne.

 Válaszra nyitottam a szám, de So Won rácsapott a púderecsettel, jelezve, hogy így nem tud dolgozni. So Eun halkan felkuncogott, majd egy "nemsokára találkozunk" kíséretében felállt mellőlem és elment. 

 Magam sem értem miért, de úgy éreztem, valaki figyel. Nem is figyel... les. Résnyire nyitottam a szemem, és egy másodperc alatt realizáltam a helyzetet. 

 - HASRA!- üvöltöttem, és megragadva a sminkesem karját magammal rántottam az asztal alá.

A tükör, amelyben észrevettem a pisztoly csillanását hangos csattanással, tört össze, és hatalmas szilánkokat hagyva maga után hullott a földre.

A "Titkosügynök a tanárom" egyik jelenete

- Two -

Bo Rea

  Magam mögött húzva a bőröndöm elindultam megkeresni a szobámat, miközben megállás nélkül ostoroztam magam. Megint nem álltam meg, hogy egy nem odavalót mondjak, ezzel pedig ismét kínos helyzetbe hoztam magam. Jongdae az ügyfelem, nem a barátom, akivel viccelődhetnék. Lepakolom a holmim, és bocsánatot kérek tőle. Ez volt az utolsó gondolatom a "folyosó végén jobbra" előtt, ugyanis amint benyitottam a szobámba, elszálltak belőlem a kétes érzések és csak azzal tudtam foglalkozni, hogy a padlóra koppant államat visszaragasszam a helyére. 

  Akárcsak a nappaliban, itt is a sötét színek domináltak- beleértve a szőnyegtől kezdve az ágynemű huzatán át a lambériáig mindent. A hatalmas franciaággyal szemben egy elválasztó fal állt, mely a fürdőt különítette el hálórésztől. A beépített jakuzzis kád fölött egy hatalmas ablak adott gyönyörű kilátást az alattunk elterülő betontengerre. 

"Lakosztály"

- Ez... igen- bólogattam elismerően, és egyre több megbecsülést kezdtem táplálni ügyfelem felé. A lakása maga a luxus, és elképzelni nem tudtam, mennyi munkája lehet ebben. Na nem mintha szégyenkeznék, az én otthonom is a legújabb csúcstechnológiával felszerelt készülékekkel büszkélkedhet, de a mások mellet gardedámkodni teljesen más, mint folyton megfelelni a kamerának, és az őrjöngő tinilányokból álló rajongói tábornak.

 Belerúgtam az ajtó mellett álló bőröndömbe, és szégyenkezve ugyan, de tiszta lelkiismerettel cammogtam vissza a nappaliba. Fogalmam sem volt, merre találom vendéglátóm szobáját, ezért próba- szerencse alapon elindultam a másik irányba, mint amerre én kaptam szállást. Ez a folyosó rövidebb volt, mint az 'enyém', viszont mind a két oldalon sorakoztak ajtók. Már majdnem kétségbe estem, hogy most akkor az összes szobába kell kopognom, amikor a legutolsó, bal oldali ajtón megpillantottam az aranyozott betűkkel írt 'Kim Jong Dae"-t. Muszáj voltam megmosolyognom a dolgot, végtére is, ki tesz a saját lakásában névjegyet az ajtajára? 

 Nem húzhattam tovább a dolgot, különben saját magam ellen fordítom a szavam. Ökölbe szorítottam a kezem, és kopogásra készen az sötétbarna ajtó irányába emeltem- ám az hirtelen kinyílt, én pedig kis híján arcon csaptam a döbbent Jong Daet-t. 

 - Aish, a frászt hozod rám!- húztam össze bosszúsan a szemöldököm, és igyekeztem fenyegetően néztem rá. 

 - Ne haragudj- harapta be a szája szélét, amin igazán meghökkentem- És sajnálom az előbbit is. Udvariatlan voltam. Túl sok drámát láttam már, ahol a elkényeztettem ficsúr pökhendiskedik a lánnyal... ah- nevetted fel óvatosan, és a hajába túrt- túl sokat beszélek. Bocsánat.

 - Hát...- kerestem a szavakat, de képtelen voltam bármi normálisat összehozni, így hát csak elmosolyodtam, és vállat vontam- Nem haragszom.

Megkönnyebbülten lépett ki a szobából, és intett, hogy hagyjuk el a szűk folyosót. Azt hittem, a nappaliban folytatjuk a 'társalgást', de kellemeset csalódtam, amikor a konyhában kötöttünk ki. Fel sem tűnt, mennyire megéheztem az úton, ugyanis legutoljára a repülőn ettem.
 - Kérsz valami enni?- kérdezte eltűnve a hűtőben- Van itt kimchi... kínai kel nyersen, bár ezzel nem tudom mit tudnál kezdeni, és... gombás- répás csirke. Én a helyedben ezt választanám- dugta ki a fejét vigyorogva a szürke ajtó mögül.
 - Akkor legyen a gombás-répás csirke- bólintottam, és helyet foglaltam a konyhai sziget melletti bárszékek egyikén.

Jong Dae

 Kétfelé osztottam a Yi Xing által készített ételt, és egyesével beraktam őket a mikróba. Miután elkészült mind a kettő gentleman módjára a magasított asztalra csúsztattam őket, és felpattantam a Bo Rae (?) melletti székre. Alig szedte szét a pálcikákat, azonnal nekiesett a kajának.
 - Bocsi, de már majdnem éhen haltam- magyarázta teli szájjal, és egy újabb adagot lapátolt magába. Hangosan kinevettem, és csak ezután láttam hozzá én is az evésnek.

 - Tulajdonképp hogy találtál rám?- kérdeztem a korai vacsora befejeztével, miután mind a kettőnk tányérját a mosogatógépbe tettem, és egy-egy üveg ásványvíz kíséretében átvonultunk a nappaliba.
Felvonta a szemöldökét, és belekortyolt a folyadékba.
 - Ah, úgy érted, hogy osztottak be melléd- értelmezte át a kérdésem, mire bizonytalanul bólintottam- Ez nálunk úgy működik, hogy a vezetőnk kap egy telefont, e-mailt, vagy esetleg levelet, amiben valaki megkéri, hogy vigyázzon valakire valaki... Elvesztetted a fonalat- állapította meg, és elhúzta a száját.
 - Valami olyasmi, mint az NCIS Los Angelesben?- kérdeztem óvatosan, mire először csak végigbámult rajtam, aztán elröhögte magát. Tudom, nem illik egy nőre a "röhög" szót használni, de az ő nevetésében semmi nem utalt a gyengébbik nemre.
 - Valami olyasmi, mondjuk- kacagott még mindig, aztán  mély levegőt vett, és visszaváltott- Szóval... A Te esetedben például egy névtelen megbízó kért fel minket, hogy védjünk meg a...
 - Nem tudod, hogy ki bérelt fel?- hökkentem meg, és lecsaptam az üveget az asztalra. Bo Rea megijedt, és hátraugrott a kanapén.
 - Számít ez?- kérdezte halkan.
 - Már hogy ne számítana?- keltem ki magamból- Lehet, hogy maga a támadó volt az! Sőt...- megremegtem, ahogy átfutott ez a sötét gondolat a fejemen- lehet, hogy Te vagy a támadó!- lerántottam egy párnát magam mellől, és felé dobtam. Nem mintha használt volna bármit is, mert még a levegőben kiütötte, és rettentő csalódottan... és kicsit talán dühösen pattant fel.
 - Kim Jong Dae!- mutatott rám- Megtámadtak az utcán! Kést szegeztek a nyakadnak és megfenyegettek! A megbízó kiléte épp annyira lényegtelen az én viszonylatomban, mint a támadóé. Nekem az a dolgom, hogy soha többet ne tudjon senki halálosan megfenyegetni. Megértem, amiért bizalmatlan vagy velem, de egy ilyen vádaskodás után ne várj tőlem se mást- felvette a földről a párnát, és mellém dobta, majd a saját vizes üvegét a kezébe véve kiviharzott a nappaliból.

- One -

Jongdae:

Nagyot kortyoltam a hűtőből frissen kivett ásványvízből, majd szomjúságomat eloltva tettem a poharat a sminkes asztalra. A felállított pavilonban néhány staffos lézengett rajtam kívül, a rendező a menedzserekkel együtt bújt el a kíváncsi szemek elől, So Eun pedig... fogalmam sem volt, hova ment, miután végre szünetet kiáltottak. 

 Bár a sorozat felépítése, és gondolatmenet valóban izgalmas, és nézőcsalogató... valahogy annyira nyakatekert az összes forgatás, hogy minden nap csak beájulok az ágyba- így pedig lehetetlen találkoznom a legjobb barátommal, aki végre megint az országban van. 

 - Min elmélkedsz ennyire?- ült le mellém So Eun egy hatalmas sóhaj kíséretében. Lehunyta a szemét, fejét hátrahajtotta, kezeivel pedig legyezni kezdte magát. Nyár lévén őrjítően meleg volt, és a rengetek szabadtéri jelenet miatt nem úsztuk meg a napon való állást. 

 - Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire rossz lesz- vallottam be. So Eun elmosolyodott, de továbbra is csukva tartotta szemeit.

 - A rajongóidnak tetszeni fog. És ez a legfontosabb, nem?- nem válaszoltam semmit, csak megpaskoltam az asztalt, és felálltam. Kedvelem noonat, mint munkatárs, de néha annyira ellenkeznek a nézeteink, hogy inkább nem reagálok rá, mert félő, hogy megbántom. 

 Nyilván fontosak a rajongóim, hiszen nekik is köszönhetem, hogy most itt tartok. De ha egy, a közmédiában közzétett, bármikor megnézhető tartalomról van szó... a saját hírnevem áll mindenek előtt. Ez az első főszerepem egy ilyen nagyléptékű sorozatban, egy ilyen híres színésznővel az oldalamon- de ha elszúrják a felvételeket, a karrieremnek befellegzett. Igen... ez az én önző, és a legjobb barátom által 'nemnormális' elméletem. 

 - Jongdae! Egy pillanatra- bukkant fel a menedzserem a sátorban, és intett, hogy menjünk egy kellemesen berendezett, viszonylag csendes sarokba. 

 - Meddig tart ma a forgatás? Nekem senki nem mond semmit, pedig most már muszáj lenne találkoznom Yi Xing. el...- kezdtem volna háborogni, de csak megcsóválta a fejét.

 - Incheonba kell mennem. Te hazamész most, és rendet raksz, mert láttam reggel, hogy mi van ott- szemét forgatva emelte rám a tekintetét- Túl sok fenyegetést kaptál mostanában, és a múltkori támadás után már nem merünk semmit a véletlenre bízni.

 - Merünk?- vágtam a szavába- Te, Lee menedzser... és még ki?

 - A személyi testőrödért megyek a reptérre. Amerikából jön, tökéletesen képzett, és... a francba, teljesen el fogok késni- pillantott az órájára, majd felpattant a fotelből, amiben erre a két percre helyezkedett el- A rendezővel megbeszéltem mindent! Később találkozunk!- reagálni se hagyott időt, Lee Heo Bin, az én egyetlen, és drága menedzserem magamra hagyott. Mindig ezt csinálja... esélyem sincs ellenkezni, vagy egyáltalán felfogni az utasításait, ő már el is tűnik a színről. Így hát puffogva kicsit, de burkoltan leplezve egy kis örömöt otthagytam a forgatás külvárosi helyszínét, és bepattanva fekete sportkocsimba a gázra tapostam, és hazafele vettem az irányt. 

Bo Rea

Utoljára 14 éve repültem Koreába. Anyám a legdrágább légitársaságot választotta, ahol az első osztályon utaztunk. Elég nagy voltam már akkor, hogy megkérdezzem magamtól, vajon honnan van ennyi pénzünk anya pincérnői állásából. Azóta azonban sok víz lefolyt már a Han- folyón (gondolom ezt a hasonlatot használják a szöuliak), én pedig a fényűző luxus helyett inkább a turista osztályt választottam. A főnököm felajánlotta, hogy nyomtat nekem koreai nyelvleckéket az útra, hogy ezzel kicsit feleleveníthetném a nyelvtudásom- de udvariasan tájékoztattam, hogy nem felejtettem el anyanyelvem. 

 Próbáltam pozitívan hozzáállni az egész úthoz, és a munkához, de mindig eszembe jutott, hogy ez az föld, ami elvette tőlem a szüleimet.

 - Ez nem a magánéleted. Kim Jong Dae menedzserét kell megtalálnod, nem pedig mást!- szidtam magam fejben, hátam mögött a kis fekete bőröndömet húzva, és vadul pásztázva a tömeget, hátha megtalálom a sok öltönyös fazon között Lee Heo Bin-t. Azt hittem nehezebb dolgom lesz, de amikor megpillantottam a tömeg felett egy hatalmas fehér táblát, rajta a nevemmel- azonnal tudtam, hogy az indiszkréció tetejével hozott össze a sors. Megigazítottam hát magamon szintén fekete nadrágkosztümömet, és egyenes háttal, tekintélyt parancsoló kisugárzással lépkedtem a felém vadul kalimpáló férfi felé. 

 - Choi Bo Rea- búgtam magabiztosan, miközben meghajoltam. Furcsa ázsiai szokás, amiben alig volt részem eddig, de úgy tűnt, a menedzsert sikerült lenyűgöznöm, mivel az illőnél (gondolom nem szoktak 90 fokos szögben meghajolni a férfiak egy fiatalabb nő előtt) jóval mélyebbre hajolt.

 - Lee Heo Bin- mondta, miután felállt- Az autó kint vár. Út közben mindent megbeszélhetünk- mosolygott rám, majd -udvariasan- kivette a kezemből a bőröndöm, és az automata ajtó felé húzta.  

 Nem kell mondanom, egy árva szót nem beszéltünk a kocsiban. Csöndben ámultam a várost az ablakon kinézve, a menedzser pedig a telefonján nyomkodott valamit. Valami eddig nem tapasztalt érzés telepedett rám a lakóházak alatt elsuhanva- amiről nem tudtam megállapítani, hogy jó- e, vagy nem.
 Az autó halkan fékezett le egy modern, legalább 20 emeletes ház előtt. Kiszállásomat követően a menedzser intett, hogy a bőröndjeimet majd a sofőr felviszi, én csak menjek utána. Nem kellett volna meglepődnöm a 16-ik emeleten lévő lakásba lépve- egyrészt, mivel az én szerény New york- i lakásom sem éppen tartozott a selejt kategóriába, másrészt viszont nem egy baráti látogatáson vagyok- de  fényűzésnek rendesen kitett, otthonosan berendezett lakás egyszerűen kihozta belőlem.

 Mindenhol a sötét szín dominált, amiből egyértelműen ki lehetett következtetni, hogy az ügyfelem egyedül él- legalább is nő nélkül. Az előszobában levettem a cipőm, és belebújtam egy előre kikészített fekete mamuszba.

Nappali 

 - Üljön le, Bo Rea- intett a menedzser a nappaliba lépve a sötétbarna fotelekre mutatva- Egy pillanat és jövünk- vicsorgott rám bocsánatkérően. Úgy tettem, ahogy kérte (vagy inkább utasította), és alaposabban szemügyre vettem a helyiséget. Ez a lakás legforgalmasabb pontja, minden vendég Ide lép be először- ez előszobától eltekintve persze. Tökéletes terep ez a térfigyelő kameráknak. Nem áll szándékomban azonnal bepoloskázni a lakást, de félő, hogy előbb- utóbb sort kell majd erre is kerítenem. 

 - Khm...- törte meg elmélkedésem csendjét egy férfi, aki határozottan nem Lee menedzser volt. Fehér inget és fekete zakót viselt, sötétbarnára festett haja tökéletesen be volt állítva. Éles arccsontja megkeményítette ugyan az arcát, de kisimult (tökéletes) bőre, és kíváncsian csillogó szeme ártalmatlanná varázsolta.

 - Ah!- álltam fel a pár másodperces elemzés után- Choi Bo Rea vagyok!- tettem pár lépést felé, majd meghajoltam. 

 - Kim Jong Dae- biccentett- A menedzser nem szokott gyakornokokat hozni... vagy talán a testőrömet kíséri? Testőr... hogy fajulhatott idáig ez az egész?- nevetett fel kínosan. 

 - Tulajdonképpen- kezdtem volna, de Jong Dae mögött megjelenő Lee Heo Bin vigyorogva bökte oldalba őt. 

 - Látom már találkoztatok- csapta össze a tenyerét, és a bejárat felé vette az irányt, ahova közben a sofőr meghozta a bőröndöm- Hát akkor... én  megyek is. Ha bármi történik, hívjatok!- tette kezét a füléhez telefont imitálva, és a saját, egyáltalán nem vicces poénján elszórakozva hagyta el a lakást. A bejárati ajtó kattanása szinte visszhangszerűen csapódott vissza a falakon.

 Kínos csend telepedett közénk, és mivel tudtam, hogy nem Ő lesz az, aki megtöri ezt, magabiztosan kihúztam magam, és az előszoba felé bökve nyitottam szólásra a szám.

 - Ugye jól látom, hogy nem kapok szolgálati lakást?- újabb hosszú másodpercek teltek el, melyek alatt Kim Jong Dae alaposan megtanulmányozta az arcom. Szemtelen voltam vele szemben, hiszen ő volt kettőnk közül az idősebb, és a férfi. Amerikában soha nem tett senki különbséget a nemek között, de tudtam, hogy Itt ez a legfontosabb dolog. Én pedig szörnyen elbaltáztam.

 - A folyosó végén, jobbra- szólalt meg végül rekedtesen, és hátat fordítva eltűnt a szemem elől.